Az elfogás és az előállítás személyi szabadságot korlátozó rendőri intézkedések, amelyek eseteit a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban: Rtv.) 33. § (1) és (2) bekezdései határozzák meg. Alkalmazhatóságuk törvényben szabályozott esetkörei eltérőek, azonban külső megjelenésükben alig megkülönböztethető rendőri intézkedésekről van szó. Az Rtv. 33. § (1) bekezdésében szabályozott esetkör elfogásról és az illetékes hatóság elé állításról szól, a 33. § (2) bekezdése esetében pedig hatóság vagy más illetékes szerv elé állításra kerülhet sor. Az elfogás valamely esetének fennállásakor a rendőrnek nincs mérlegelési joga, az illető személyt a további intézkedés megtétele érdekében el kell fognia és az illetékes hatóság elé kell állítania. Előállításkor a rendőrnek a helyzet értékelése alapján kell eldöntenie, hogy szükséges-e az intézkedés alá vont egyén személyi szabadságának ilyen módon történő korlátozása. A szabad belátás alapján hozott döntés nem lehet önkényes, annak mindig a tények mérlegelésén kell alapulnia (Nyiri 2006, 80). Az Rtv. indokolása szerint „[a] névleges eltérés oka az, hogy az elfogás nem egyszerűen a hatóság elé állítás kikényszerítésére irányuló cselekménysor egyik mozzanata, hanem a szolgálati szabályzat és a rendőri szakmai terminológia által is külön nevesített önálló intézmény, amely meghatározott büntetőeljárási fogalmakhoz kapcsolódik” (A rendőrségi törvény 1994, 41). Az elfogás esetei közül az Rtv. 33. § (1) bekezdés a) pontja szerinti („akit szándékos bűncselekmény elkövetésén tetten értek”), valamint b) pontja szerinti esettel („aki ellen elfogatóparancsot, nemzetközi elfogatóparancsot, illetve európai elfogatóparancsot adtak ki”) foglalkozunk kriminológiai szempontból.