Az egyéni döntést és az annak eredményeként megjelenő intézkedéseket befolyásoló külső erők egyik domináns formája a közösség akarata. Vannak olyan normasértések, amelyekkel szemben a rendőri fellépést jogszabályok írják elő, a közösség tagjai mégsem tartják túl veszélyesnek, ezért azok rendészeti eszközökkel történő kezelését aránytalan és túlzó fellépésként ítélik meg. Ezzel szemben gyakran előfordul, hogy olyan társadalmi jelenségekkel kapcsolatos rendőri eljárást várnak el, amely hatósági eszközökkel (még) nem kezelhető. A lakókörnyezetben élő emberek többségi akarata kétségkívül invazív hatással van a rendőri döntésre, ezért e tekintetben szükséges és gyakran hasznos egy olyan arany középút, amely kizárólag az elvárások formális eszközök nélkülözésével történő teljesítését jelenti, és kizárólag a rendőr mindentől független egyéni döntésével jöhet létre. A diszkrecionális döntésnek kisebb közösségekben (például falu, kisváros) még hangsúlyosabb szerepe van, ugyanis ebben a körben a hatóság tagja nem csupán a közrendet fenntartó harmadik személy, hanem olyan köztiszteletben álló szereplő, aki inkább segítséget nyújt, mintsem szankcionál. Elvárás, hogy döntéseiben prioritásként kezelje a közösség érdekeit és értékeit, folyamatos kompromisszumot teremtve ezzel a rendőri vezetők és a közösség elvárásai között ‒ például úgy, hogy a hatósági szigort inkább a közösségen kívüliekkel szemben foganatosítja. Ezzel szemben következetes a közösségen belüli súlyos bűncselekmények elkövetőivel szemben, megtestesítve ezzel a védelmező szerepét, és teljesítve a tőle elvárt mérlegelés nélküli hatósági fellépést. A diszkrecionális döntés kisközösségben működő formája a rendőri vezetők által a legkevésbé ellenőrzött és a társadalmi kontroll által a leginkább befolyásolt.