Erikson a deviancia kezelésében különös szerepet tulajdonított a rendőrség abbéli tevékenységének, amely a már büntetett előéletű vagy a társadalom által stigmatizált egyének ellenőrzésére vonatkozott, mondván: „a rendőrség nem tudna eredményesen működni, ha valami baj esetén nem a büntetett előéletű személyeket gyanúsítaná legelőször” (Erikson 1966; hivatkozik rá Rácz et al. 2001, 53). Abban az esetben, ha valakivel szemben már eredményesen eljártak, és bekerült a rendőrségi nyilvántartásba, más ügyekben is látókörbe kerülhet függetlenül attól, hogy valóban érintette. Tulajdonképpen ez a címkézés klasszikus formája, amelyben a rendőrség a korábbi deviáns minősítést konzerválja. A bűncselekmény bizonyításának terhe ez esetben is kötelezettség, viszont a stigma fennmaradásához bőven elegendő, ha a „célszemély” lakókörnyezetében ismét érdeklődnek utána, vagy épp látványosan igazoltatják őt ismerő szemlélők előtt. A klasszikus címkéző mozzanatok még ennél is jobban érvényesülnek, ha a hatóság által ellenőrzött egyén büntetett előéletű és emellett a társadalom által etnikai, nemzeti, vallási vagy más különbözősége miatt stigmatizált. Ebben az esetben a hatóság és a lakosság is diszkriminálhat. Ráadásul az etnikai közösségek tagjai közül sokan egy olyan devianciaspirálba kerültek, amelyből jóformán nincs kiút, így kétféle presszió egymást erősítve működik velük szemben. A címkézés mindig a kisebb közösségekben a legerősebb, ahol az egyént a legtöbben ismerik, ugyanis ebben az esetben könnyen beazonosítható. Tulajdonképpen, ha egy személy egy kisebb közösség (például falu) tagjaként követ el valamit, rekordgyorsasággal megkapja a deviáns minősítést. A rendőrség némely esetben még akkor is elősegítheti ennek a stigmának a kialakulását, amikor az illető otthonától távol, más lakóközösségben sért normákat.