Ma már a viselkedésgenetika képviselői keresik a választ arra, hogy a gének milyen szerepet és funkciót töltenek be egyes emberi magatartásokban, többek között azok kriminális megnyilvánulási formáiban. A viselkedésgenetikai kutatások gyökerei visszanyúlnak Johannes Lange 1920-as években folytatott ikerkutatásaihoz. A korai ikerkutatások lényegében arról szóltak, hogy a teljes azonosságú genetikai struktúrával rendelkező egypetéjű és az 50%-ban azonos kétpetéjű ikerpárok tagjainak viselkedési jellemzőit (magatartásmintáit) összehasonlították ‒ először a párok tagjai közt ‒, majd az így kapott konkordanciát (egyezőséget, egybeesést) az ikerpárok közt is összevetették. Azt feltételezték, hogy annál a magatartásformánál, ahol az egypetéjű ikerpár esetén a konkordancia magasabb a kétpetéjű ikerpáréhoz képest, ott a genetikának meghatározó szerepe van a magatartások alakulásában. Az ikerkutatások olyan devianciákra is kitértek, mint az alkoholfogyasztás vagy a bűnözés. A korai vizsgálatok eredményei szerint a devianciák esetében gyakori volt a magas konkordanciaszám az egypetéjű ikreknél, ezért úgy gondolták, hogy a géneknek magatartás-meghatározó funkciója van. Az ikerkutatások magas konkordanciákra utaló eredményeit ugyancsak kritikákkal illeték, ugyanis a kutatások folyamatában nem vették figyelembe az ikerpárokra irányuló azonos környezeti hatásokat, az egy- és kétpetéjű ikerpárokra ható eltérő környezeti hatások lehetőségét, illetve a vizsgálatok száma is alacsony volt ahhoz, hogy pontos eredményeket érjenek el (Carrabine et al. 2004; O’Brien‒Yar 2008).