Bár a biokémiai elméletek első benyomásra nem feltétlenül tartoznak a genetikai öröklődés és a bűnözés kapcsolatára irányuló kutatások csoportjába, a kutatás célját és eredményeit tekintve mégis inkább idekötődnek. A biokémiai megközelítések képviselői a deviáns viselkedések mögött biokémiai tényezők működését és hatásait feltételezték, és ezek között központi tényezőnek mai napig is a hormonok hatásait említik, amelyek főként az erőszakos bűncselekmények elkövetéséért felelősek. A kutatók szerint megfigyelhető, hogy a nemi hormonok szintje különböző életkori szakaszban eltér, így például a férfiak tesztoszterontermelése a pubertáskorban a legmagasabb. A kriminális magatartás és a biokémiai tényezők összefüggéseit taglaló irodalmakban a nemi hormonok hatásaival kapcsolatban arra utalnak, hogy emelkedésükkel figyelhető meg a férfiak bűnelkövetési hajlandósága, amely fiatal felnőtt korban a legmagasabb. A tesztoszteronmolekulák közül kizárólag a nem kötött molekulák jöhetnek szóba, amelyek az agyba jutva viselkedésmódosító hatásúak, többek között az agresszív viselkedést is aktiválják. A férfi nemi hormonok és az antiszociális viselkedés összefüggéseit kevés kutatás támasztja alá egyértelműen annak ellenére, hogy az összefüggés létezik, vagyis nem stabil a magyarázat az agresszív cselekvések hátterében. A női bűnözést általában a menstruációs szakaszban megnövekedett hormonszinthez vezetik vissza, ami ugyancsak az agresszív megnyilvánulásokat támogatja (Ellis et al. 2009, 208). A hormonok kapcsán kiemelték még a kortizol (stresszhormon) és az antiszociális viselkedés kapcsolatát is. A stresszhormon fizikai vagy érzelmi stressz hatására szabadul fel, viszont az antiszociális viselkedésnél ennek ellenkezője történik. A bűnelkövetők esetében elég gyakran alacsony kortizolszint mutatható ki, amivel magyarázható a bűnelkövetők gátlástalansága és a környezetükkel szembeni érzéketlen viselkedésük (Ellis et al. 2009, 210). A biológiai megközelítések képviselői a noradrenalint, a szerotonint és a dopamint tették felelőssé az agresszív magatartás okozásáért, amelyeket a monoamin-oxidáz (MAOA) enzim bont le, ezzel korlátozva az agresszivitást. Azok az egyének, akiknek a MAOA-enzimszintjük alacsony, nem képesek lebontani a noradrenalint, így hajlamosabbak az agresszivitásra (Haller 2005; Szabó 2016). Az agressziókutatásokban az agresszió és a MAOA-enzim-hiány összefüggése már több mint tíz éve kiemelt téma.