A kontrollelméletek arra adnak magyarázatot, hogy miért nem válik az egyén normasértővé, vagyis milyen tényezők megvalósulásakor marad az egyén a társadalom konform tagja. A kontrollelméletek megalapozásában kiemelkedő a szerepe Walter C. Reckless visszatartáselméletének (1973), miszerint az egyént a normasértés elkövetésétől kétféle erő tartja vissza. Az egyik a belső visszatartó erők halmaza: a jó önismeret, az önuralom, az erős ego, a fejlett lelkiismeret, a frusztrációtűrő képesség és az erős felelősségérzet. A másik a külső visszatartó erők csoportja: a társadalmi szerep, az észszerű felelősségek és korlátok rendszere, az egyén lehetősége a státuszra, csoportkohézió, az egyénekkel és közösségekkel való azonosulás és a vágyak beteljesítésének alternatív útjai (Adler et al. 2005). A belső visszatartó erők a normasértésre késztető belső hatások kontrollját, a külső erők a külső csábítások, a környezeti tényezők elleni védekezést, kontrollt erősítik. Reckless visszatartás-elmélete szerint végső soron a kontrollt megtestesítő külső és belső erők meglétének, erejének és mozgósíthatóságának függvénye, amelyek az egyén szocializációs szakaszai során alakulnak ki az érzelmi és erkölcsi fejlődés részeként. A kontrollelméletek másik ága Michael Gottfredson és Travis Hirschi eredményein alapul, és arra mutat rá, hogy az egyén négy tényező megléte esetén kisebb eséllyel válik normaszegővé. Az első ilyen tényező a kötődés a szülőkhöz, az iskolához, a tanárokhoz, amely elsősorban érzelmi alapú. Ha a kötelék megfelelően mély és minőségi kapcsolatokon alapul, kevés esély van a normasértő karrier beindulásához. Az elkötelezettség társadalmi tevékenységekben való olyan részvétel, amely az egyént a normakövető életvitelre ösztönzi. A részvétel különböző hasznos programokban való időtöltést jelent. A hasznos időtöltések, mint például az iskolán kívüli programok, előmozdítják az egyén fejlődését, miközben elvonják a destruktív időtöltéstől. A negyedik tényező a hit, amely az adott társadalom értékendjének elfogadását jelenti (Gottfredson‒Hirschi 1990; Adler et al. 2005). A kontrollelméletek egy további megalapozója Albert J. Reiss, aki a társadalmi kontroll és a személyes kontroll közötti különbség felállításával azt fejezte ki, hogy a környezet csupán formális kényszer, önmagában nem hat teljességgel (Reiss 1951). A konform életvitel akkor válik igazán valósághűvé, ha a társadalmi kontroll intézményei és csoportjai által átszármaztatott premisszákat az egyén internalizálja, és ennek mentén él, vagyis a konform minták mély meggyőződés elemeivé válnak. A kontrollelméletek közül említendő még David Matza sodródáselmélete, amelynek lényege, hogy a fiatal szabad akaratával dönt arról, hogy a deviáns utat választja-e, vagy konform marad (Matza 1964). A döntési helyzet a társadalom által elfogadott normák és a szubkultúrák által képviselt normarendszer közötti választást jelenti, amelynek adott esetben a fiatal tagja, és a deviáns magatartás a szabad választás eredménye (Brown et al. 2013; Tierney 2006; Győry 2016).