A racionális döntés elmélete a közgazdasági Nobel-díjas Gary S. Becker (1976) nevével fémjelzett. Becker szerint az egyén cselekvéseit racionális döntésfolyamatok előzik meg, amelyek hátterében a döntést hozó azt mérlegeli, hogy miként tudja a számára legnagyobb szubjektív hasznot megszerezni a legkisebb költséggel. Gazdaságosnak és racionálisnak tartott cselekvéseit tudatosan választja épp úgy, mint az alkalmazott eszközöket, módszereket és stratégiákat – vállalva a költségoldalon felmerülő kockázatokat (Becker 1976; Korinek 2010, 132). Becker közgazdasági elméletét Derek B. Cornish és Ronald V. Clarke vezette be a kriminológiába azzal, hogy az elmélet a bűnözés esetében is alkalmazható modellként (Cornish–Clarke 1986). A bűnelkövető mérlegel a bűncselekmény előtt az elkövetéssel megszerezhető haszon, a ráfordított költségek és a kockázatok között. Abban az esetben, ha magasabb a haszon, mint a költség és a veszteség (befektetett munka, pszichés terhelés, lebukással járó büntetés), akkor a bűncselekmény elkövetése mellett, ha alacsonyabb, akkor ellene dönt. A deviáns magatartásokról való döntés sok más egyéni tényezővel függ össze, de az elmélet az egyén célját és a megszerezhető jövedelemre való törekvéseit feltételezi. A racionális döntés elmélete a vagyon elleni bűncselekmények magyarázataként közismert, de számos olyan további cselekvés folyamatára is ráilleszthető, ahol nem feltétlenül az anyagi haszonszerzés, hanem valami más előny megszerzése a cél. A deviáns magatartást megvalósító egyénnek az elkövetésről való döntése akkor a leggyakoribb, ha a költségek közül a lebukás kockázatai (büntetés, szégyenérzet) elkerülhetők. Herbert Simon korlátozott racionalitás koncepciója (1978) szerint az észszerűtlennek tűnő magatartások hátterében számos tényező állhat, ezek közül a legjelentősebb az információhiány, a nem látható kockázatokból eredő események és a döntési helyzet komplexitása (Podoletz 2016, 242.).