A prostituáltak döntő többsége személyiségzavarral küzd, szenvednek és félnek. Érzelmeiket nem tudják kontrollálni, konfliktuskezelő képességük gyengévé válik, a hosszú távú tervezés hiánya miatt a realitásokkal nem képesek objektíven számolni. A legtöbben szeretnék azt elhinni, hogy előbb-utóbb önálló, szabad életet kezdhetnek, a kiszolgáltatottság nem tart örökké. Ennek érdekében viszont – külső kényszer hatására – nem tehetnek következetes lépéseket (Forrai, 2007). Szilágyi (2001) tanulmánya szerint a legtöbb prostituált személyisége sérült, torzult, és a legtöbben káros szenvedélyeik áldozatai. A szerző kutatása során azonban nem közölte a vizsgált metodikát, így megállapításai megalapozatlannak tűnhetnek. Tanulmányom viszont nem a klasszikus személyiségzavarokat, hanem a tudatosan épített belső, önvédelmi mechanizmusokat vizsgálja.1 Ezeket a személy – azért, hogy magát a külső környezeti hatások ellen védje – tudatosan építi fel. A személyközi kapcsolatok, a nevelés, a szocializáció az ember személyiségét befolyásolja, amely így tudatosan és/vagy tudat alatt negatív és/vagy pozitív irányban formálódik (Drahota–Eitzen, 1998). Az egyén a káros hatások elkerülése érdekében megvédi magát, strukturált szerepbe bújik (Snow–Anderson, 1987). Amikor a vizsgált személy a külső környezetével interakciók folyamán találkozik, egy másik identitás bukkan fel (Mead, 1962). A két identitás: személyes és társadalmi. Személyes identitásunk nem más, mint amik valójában vagyunk, társadalmi identitásunk pedig mindaz, amivé válunk, színészek leszünk. Annak érdekében, hogy a társadalmi identitásunk erősödjön, előfordulhat az is, hogy ezekhez a szerepekhez önmagunkat alárendeljük (Vryan, 2003).