Marie Darrieussecq Autofiction, un genre pas sérieux című tanulmányával térünk vissza a Lejeune által felvetett paktum problematikájához. Lejeune kiinduló problémája az egyes szám első személyű regény és az önéletrajz közötti különbségtevés lehetetlensége volt: „Be kell látnunk, hogy ha a szöveg belső elemzésére szorítkozunk, nincs semmi különbség a kettő között.”1 De van különbség, mégpedig a szerzői szándék szintjén, ezt Darrieussecq a John L. Austin és John R. Searle által kidolgozott beszédaktus-elmélettel2 támasztja alá. Nagyon röviden ismertetve a beszédaktus három mozzanatból áll: (1) a lokúciós aktusból (a megnyilatkozás); (2) az illokúciós aktusból (a cselekvés, amelyet a kimondással végrehajtok, például állítás, kérdezés, tagadás, ígéret, parancs, bocsánatkérés, esküvés, kérés, felszólítás, fenyegetés, kiátkozás stb.); és (3) a perlokúciós aktusból (a hallgatóra tett hatás, például meggyőzés, megszégyenítés, untatás, lelkesítés stb.).3 Illokúciós szempontból semmi nem különbözteti meg az önéletrajzot (faktuális) az önéletrajzi regénytől (fikció), ugyanis ez utóbbi úgy akar tenni, mintha faktuális lenne – színlel –, ezért ugyanazokat a beszédaktusokat hajtja végre, mint az önéletrajz. Az önéletrajzban tett állításokhoz azonban látatlanul (vagy akár explicit módon) mégiscsak párosul egy kérés, amely a regény „képzelje el” modalitása helyett a „higgye el” modalitását vezeti be (gondoljunk csak Rousseau Vallomásainak már idézett bevezető mondataira). Az önéletrajzi kijelentés (mint például „ekkor és itt születtem”) egyszerre állítás és kérés az olvasótól, arra vonatkozóan, hogy higgye el a leírtakat. Ez az, amit Lejeune önéletrajzi paktumnak nevez. Darrieussecq ezután Genette-hez fordul, aki a Fiction et diction « Les actes de fiction » című alfejezetben kétfajta kijelentést (énoncé) különböztet meg: a tényszerű kijelentést (énoncé de réalité) és a fiktív kijelentést (énoncé de fiction). Míg az előbbi objektív tényállásokat közöl, addig az utóbbi mentális állapotokat ír le. Genette szerint ezek ilyen-olyan mértékben, de keverednek a fikciós elbeszélésekben. A nem fikciós elbeszélésekben (mint például az önéletrajz) viszont csak tényszerű kijelentéseket találunk. Darrieussecq az én kimerítő jellegű megismerésének lehetetlensége mellett érvelve rámutat arra, hogy az önéletrajzban is „patchwork módjára keverednek a tényszerű kijelentések és a többé-kevésbé szándékosan vagy tudatosan fiktív kijelentések”.4 Az önéletrajz, habár faktuális elbeszélés, inkább ír le egy mentális állapotot, mint objektív tényállásokat. Itt találja meg Darrieussecq az önéletrajz és az önfikció közötti legfőbb különbséget: az önfikció önszántából elfogadja azt, amit az önéletrajz nem hajlandó belátni, tudniillik, hogy „egy életrajzot lehetetlen objektív tényállásokra, életrajzi, tudományos, történelmi, orvosi adatokra redukálni”.5 Az önfikció vállalja, hogy lehetetlen feladat teljes őszinteségre és objektivitásra törekedni. Ez a nézet pedig a Freud utáni szubjektumelmélet letéteményese, ezen a ponton tehát Darrieussecq kapcsolódik a Doubrovsky, illetve Grell és Genon által elmondottakhoz. Az önfikció beszédaktusa kétszeresen is kétarcú: tesz egy kijelentést, majd a látatlanban hozzá társított kérés arra invitálja az olvasót, hogy azokat higgye is el, meg ne is. Az önfikció ötvözi az önéletrajz illokúciós elköteleződését és az egyes szám első személyű regény „elkötelezetlenségét” vagy éppen színlelt elköteleződését, így az olvasó kezébe nem ad értelmezési kulcsot ahhoz, hogy különbséget tudjon tenni tényszerű és fiktív kijelentések között. Amennyiben az illokutíve elkötelezett szövegeket komolyaknak nevezzük, úgy az önfikció „komolytalan” műfaj. Tegyük hozzá, a bizonytalanságérzés megszűnik, amennyiben a szöveg valószerűtlen tényállásokat közöl, hiszen akkor biztosak lehetünk benne, hogy fikcióval és nem önéletrajzi elbeszéléssel van dolgunk. „Az önfikció tudatosan rájátszik az önéletrajz és az egyes szám első személyű regény közötti kétértelmű hasonlóságra, ez utóbbit Käte Hamburger is jelezte.”6 Definíció szerint tehát egy önfikciós műben nem lehet különbséget tenni a tényszerű és a fiktív kijelentések között, ugyanis azok egyike sem sérti meg a valószerűség (vraisemblance) elvét. Az igaz-hamis paradigmában ragadt olvasót ráadásul az is félrevezetheti, hogy – ahogy mondani szokás – a valóság sokszor túltesz a fikción… Annyi bizonyos, hogy a 20. századi szubjektummodell színre lépésével a naiv önéletrajzok kora leáldozott, helyébe az önfikció lépett, amely felbolygatja és megkérdőjelezi az eddigi olvasási gyakorlatainkat. Doubrovsky ezt a következőképpen fogalmazza meg: