Régebbi kísérletek a magánhangzók varianciájának kérdését a V-V koartikulációban csak szórványosan, egyetlen nyelv rendszerén belül, a magánhangzó-minőségek függvényében vizsgálták – a kétezres évek előttre datáltan nem találunk ezt célzó, szisztematikus elemzéseket. Ezzel együtt az addig rendelkezésre álló adatok (és az azóta keletkezett, nem közvetlenül ezt a kutatási kérdést feszegető vizsgálatok adatai) látszatra túlnyomórészt azt a tendenciát mutatják, hogy a zártabb vagy felső nyelvállású /i/ és /u/ rezisztensebb a V-V koartikulációval szemben, mint a nyíltabb /a/ (Beddor et al. 2002; Cho 2004; valamint Mok 2011 szakirodalmi áttekintése), miközben az adatok azt is sejtetik, hogy az /i/ kiemelkedően ellenálló (vö. Farnetani–Recasens 1999: 57).

A rendszerezetten nyert kísérletes eredmények hiánya és az emellett megjelenő, gyakorta inkább spekuláción alapuló érvelések és konklúziók hívták életre az első szisztematikus elemzést: Mok (2011) az akusztikai vetület alapján járult hozzá a magánhangzók varianciájáról szóló ismereteinkhez a V-V koartikulációban, a magánhangzó-minőségek függvényében. Mok (2011) 6 thai beszélő értelmetlen CVCVCV hangsoraiban vizsgálta 6 magánhangzó-minőség viselkedését (ahol C = /p/), köztük az /u/ és /i/ hangokét is. Mérési pontokként a magánhangzók időbeli középpontját, valamint a hangok határát használta – a V-V koartikulációs hatást a minőségek tükrében ez utóbbi segítségével elemezte. Az /i/ és az /u/ Mok eredményei szerint nagyon hasonló és a többi (nyíltabb) magánhangzóhoz képest kisebb mértékű koartikulációs „hajlandóságot” mutatott, azaz ezek a hangok ellenállóbbnak bizonyultak a szomszédos magánhangzók koartikulációs hatásaival szemben. Az adatok fényében Mok (2011) általánosan azt a következtetést vonta le, hogy a koartikulációs rezisztencia a nyíltság függvényben eltér úgy, hogy minél nyíltabbak a hangzók, annál kevésbé rezisztensek.

A fentieket illusztrálja a 3. ábra, amely spontán beszédben előforduló magyar magánhangzók „átlagos” variabilitását mutatja be (Deme et al. 2011 nyomán). A magánhangzók megvalósulásait itt a két legalacsonyabb frekvenciaértékű toldalékcsövi sajátrezonancia (Deme 2016 az F1 és F2 formáns által kirajzolt akusztikai térben látjuk, ahol e formánsok és az artikuláció durva megfeleltethetősége miatt a nyíltabb hangzók az ábra alján, míg a zártabbak az ábra tetején találhatók, ahogyan az elöl képzettek balra, a hátul képzettek pedig jobbra (vö. még 2.2. fejezet).

Az említett összefüggéseket elismételve röviden: az F1 formáns a nyelv függőleges helyzetével, illetve a toldalékcső általános nyitottságának mértékével, az F2 pedig a nyelv vízszintes helyzetével és az ajakműködéssel függ össze úgy, hogy az alsóbb nyelvállású/nyíltabb hangzók F1-értéke magasabb, mint a felsőbb nyelvállásúaké/zártabbaké, míg a hátul képzett, illetve ajakkerekítéses hangzók F2-értéke alacsonyabb, mint az elöl képzett, illetve réses hangzóké (Stevens 1998).

 

 

 

Mok (2011) eredményei – legalábbis részben – egybecsengnek az ún. DAC modell (degree of articulatory constraint ’artikulációs megszorítások mértéke’; vö. Recasens et al. 1997 és a 2.5.2. fejezet) jóslataival is. Bár a DAC modellt elsősorban a mássalhangzók képzésével összefüggésben írták le, helyenként találkozunk a magánhangzókra is érvényes általánosításával. A modell szerint a beszédhangok egy meghatározó jellemzője az a tény, hogy a képzésük során milyen mértékben veszik igénybe a nyelvhátat mint képzési régiót. Az igénybevétel mértéke ugyanis meghatározza a produkciós megszorítottságot, azaz korlátozza a produkciós (koartikulációs) változatosságot: a beszédhangok – így a magánhangzók – „koartikulálhatósága” fordítottan arányos a produkciós megszorítás mértékével, és ezen keresztül közvetve a nyelvhát aktivitásával is.

A fentiek alapján Recasens (2002) a DAC modellben a legnagyobb megszorítást és legnagyobb rezisztenciát kifejező, legmagasabb kiosztható értéket, hármast ad az /i/ magánhangzónak, míg az /u/-nak és /a/-nak kettest, a legsemlegesebb képzésű svának (/ə/) pedig egyest.

A magánhangzók minőségének hatását a jelen kötetben bemutatott kísérletekben nem kívántuk vizsgálni, de szükségszerű, hogy legalább két eltérő minőségű magánhangzót bevonjunk az elemzésbe ahhoz, hogy létrehozhatók legyenek a koartikuláló/nem szimmetrikus kontextusok. Ehhez az itt bemutatott kutatásban az /i/ és /u/ magánhangzókat választottuk.

A magánhangzó-minőség mint változó kontrollálásában az elsődlegesen fontos szempont az volt, hogy olyan elemzést végezzünk, amely nyelvek közötti összehasonlításra is módot adhat. Mivel a legszéleskörűbb nyelvközi összevetést szükségszerűen csak az /i a u/ „sarokmagánhangzók” tudják biztosítani, a jelen kísérletsorozat anyagához ezek közül a minőségek közül választottunk kettőt. Tekintettel arra, hogy az /a/ magánhangzó ejtési tartama a magyarban biztosan hosszabb, mint a másik két magánhangzóé, indokolt volt, hogy ezt zárjuk ki az elemzésekből. A tartambeli különbségeknek két oka van. Egyfelől a magyarban (a magyar sztenderdnek tekintett változatában legalábbis) az /a/ nyelvileg hosszú (vö. még 2.2. fejezet), amiből következik, hogy az ejtési időtartama is nagyobb, mint az /i/ és /u/ hangzóké, melyek rövidek, illetve rövidek is lehetnek. Másfelől az is ismert, hogy a magánhangzók intrinzikus (tehát pusztán a saját, „belső” tulajdonságaiból következő) ejtési tartama összefügg a nyelvállásukkal vagy zártságukkal is, mégpedig úgy, hogy a felsőbb nyelvállású (vagyis zárt) hangok rövidebbek, mint az alsóbb nyelvállásúak (vagyis nyíltabbak) (Maddieson 1997). Az ejtési tartamban tapasztalható eltérés azért szolgáltat okot arra, hogy ez alapján kontrolláljuk a kísérletbe választott magánhangókat, mert feltételezhető, hogy a hosszabban ejtett magánhangzók pusztán e miatt a tulajdonságuk miatt eltérő mértékben változnak vagy változhatnak meg a koartikuláció hatására, mint a nyelvileg, illetve tartamukban is rövid hangzók. Lindblom (1963) híressé vált kísérlete óta ismeretes, hogy a nagyobb ejtési időtartam nagyobb mértékben teszi lehetővé a magánhangzók produkciós céljának elérését, míg a rövidebb tartam redukciót, célalulmúlást eredményez(het). Ezzel összefüggésben szintén feltehető, hogy a rövid időtartam azt is eredményezheti, hogy a rövid hangzók inkább hajlamosak megváltozni a koartikuláció hatására. Bár az ezt a kérdést érintő kísérletes eredmények az itt vázoltnál valamivel bonyolultabb képet mutatnak, és ebben a formájában nem támasztják alá az előbbiekben megfogalmazott hipotézist (Mok 2011), a nyelvi hosszúság és ejtési tartam tényezőket mégis érdemesnek látszott kontrollálnunk a jelen vizsgálatban.

Egy további fontos szempont volt az is, hogy egy olyan párt válasszunk, amely a lehető leghasonlóbb mértékben ellenálló a koartikulációs hatásokat illetően, tehát azonos nyelvállásfokú (Mok 2011), de úgy, hogy eközben minél távolabb helyezkednek el egymástól a pár tagjai az artikulációs és akusztikai térben. Ez a felső nyelvállású magánhangzók esetében teljesül a leginkább.

Végeredményben tehát egy két képzési jegyben, a nyelv vízszintes helyzetében és az ajakműködésben eltérő párt, az /i/-t és az /u/-t vontuk be az elemzésbe: míg az /i/ ajakréses (kerekítetlen), felső nyelvállású, elöl képzett rövid magánhangzó, addig az /u/ ajakkerekítéses, felső nyelvállású, hátul képzett rövid magánhangzó. A vizsgált párok közötti eltérés abban a tekintetben továbbra sem ideális, hogy nem ragadható meg maradéktalanul egyetlen dimenzión (a nyelv vízszintes helyzetében), erre az eredmények és következtetések tárgyalásánál minden esetben gondolnunk kell. A kontraszt kulcsmozzanata azonban kétségkívül az elölség, tekintve, hogy veláris ajakréses magánhangzó (azaz /ɯ/) nincsen a magyar magánhangzórendszerben (Szende 1994; vö. 2.2. fejezet), míg az /y/ – bár kerekítettség tekintetében lehetne az /u/ elülső párja – több akusztikai vizsgálat adatai alapján valószínűleg kevésbé elülső képzésű, mint az /i/ (vö. 1. ábra és 3. ábra; Bolla 1995).

Fontos azt is kiemelni, hogy az /i/ és /u/ (Mok 2011 eredményeinek dacára, és Recasens DAC modelljének előrejelzéseivel egybehangzóan) várhatóan mutathat eltéréseket a koartikulációs változatosságot illetően. Ez részben az alapján a fentebb említett körülmény alapján várható, mely szerint az /i/ az /u/-nál sűrűbb pontján helyezkedik el a magyar magánhangzótérnek, hiszen az elöl képzett magánhangzók között réses és kerekített magánhangzók is vannak a magyar magánhangzó-rendszerben, míg a hátulképzettek a felsőbb nyelvállásokon csak kerekítettek lehetnek (Szende 1994; 2.2. fejezet). Ez pedig ahhoz vezethet, hogy az /u/ nagyobb mértékben variálódhat a koartikuláció vagy más tényezők hatására a beszédben anélkül, hogy az veszélyeztetné a hallgató számára az elhangzó beszéd feldolgozását a beszédészlelés szempontjából kulcsfontosságú kontrasztok, illetve magánhangzó-minőségek összemosása révén (Manuel 1990). Ez a megszorítás azonban valószínűleg eltérő mértékben érvényesülhet az artikulációban és az akusztikumban.

Ha az észlelést elsősorban a beszéd akusztikai szerkezetét dekódoló folyamatként képzeljük el, akkor azt feltételezhetjük, hogy az /i/-t érintő megszorítások csak az akusztikumban jelennek meg, az artikulációban azonban nem (ez a beszéd ún. kvantális természete miatt lehetséges, vö. 2.6.1. fejezet).

Mindemellett az artikulációban és akusztikumban talált tendenciák közötti eltérésekhez vezethet az a tény is, hogy a vizsgálatokban az artikulációt kizárólag a nyelvhelyzettel számszerűsítjük. Az /i/ /és /u/ esetében ugyanis a nyelv mint beszédszerv helyzete hasonló mértékben megszorított, hiszen mindkét beszédhangban mindkét dimenzióban okozhatja a nyelvileg releváns magánhangzó-kontrasztok elmosódását (a vízszintes nyelvhelyzet mentén az /u/ az /o/-val, az /i/ pedig az /eː/-vel mosódhat össze). Az akusztikai térben azonban az /i/ jobban megszorítottnak minősülhet, hiszen ott a (tőle csak ajakműködésében eltérő) /y/-vel fennálló kontrasztja is veszélyeztetetté válik.

Mindent egybevetve úgy véljük, hogy az /i/ és /u/ vizsgálata adja a lehetőségekhez mérten legkevésbé problémás összevetési lehetőséget, illetve a más nyelvekre kapott eredményekkel is legkönnyebben összehasonlítható adatokat. Szem előtt kell tartanunk azonban azt, hogy nem lehet minden relevánsnak látszó szempont szerint illeszteni a vizsgált beszédhangokat (azaz minden szempont szerint megegyező beszédhangpárt találni), és az eredmények értelmezésekor az így adódó korlátok figyelembe veendők.