A szomszédos magánhangzók és mássalhangzók közötti koartikulációt a szakirodalom CV koartikulációként hivatkozza a kérdéses beszédhangok sorrendjétől függetlenül (vö. pl. Sharf–Ohde 1981 összefoglalását). A koartikulációs jelenségek között talán ezek azok a kölcsönhatások, amelyek a legalaposabban körüljártak; és ezek a hatások a V-V koartikulációt gátolhatják vagy erősíthetik aszerint, hogy a mássalhangzóból fakadóakat felülírják, illetve blokkolják vagy erősítik.

A talán legszélesebb körben ismert elgondolás szerint a mássalhangzóra ható, illetve az által kifejtett hatások a CV koartikulációban azzal függnek össze, hogy a mássalhangzó képzése mekkora mértékében veszi igénybe a nyelvhátat, azaz konkrétan mennyit emelkedik a nyelvhát (illetve mekkora a vele létrehozott zár felülete vagy mennyire keskeny a vele létrehozott szűkület) az ejtés során, és ezáltal mekkora mértékű a nyelv(hát) megszorítottsága, igénybevétele a mássalhangzó produkciójában (Recasens 1984; Recasens 2002; Fowler–Brancazio 2000; Cole et al. 2010). Ez az a sajátosság, ami a V-V koartikulációt is befolyásolja. Az ezt az elméletet kifejtő modell, a DAC modell (degree of articulatory constraint ’artikulációs megszorítások mértéke’) szerint a nagyobb igénybevétel erősebb korlátozásokat jelent az artikulátorok és kiemelten a nyelv mint beszédszerv működésében, ami egyúttal a koartikulációs befolyásokkal szemben is ellenállóbbá teszi a mássalhangzókat, valamint blokkolja a mássalhangzón áthatoló egyéb, például V-V koartikulációs hatásokat (Recasens et al. 1997). (Amint arra már tettem utalást korábban, a „mérték” a modellben számszerűen is megjelenik, ahol a legnagyobb megszorítást a hármas, a legkisebb megszorítást az egyes szám mint „megszorítottsági érték” fejezi ki.)

A modellt több forrás empirikus adatokkal is megerősítette: Recasens és Espinosa (2009), Recasens (2015), illetve Recasens és Rodriguez (2016) az artikulációs megvalósítást vizsgálva azt találták, hogy azoknak a mássalhangzóknak és magánhangzóknak nagyobb a koartikulációs ellenállása, amelyeknek a képzése során nagyobb az artikulációs szervek terheltsége, elsősorban a nyelvemelkedés foka. Ilyenek a képzési helyet tekintve a palatális képzési helyű mássalhangzók, valamint a képzésmódot tekintve a frikatívák, továbbá a felső nyelvállású magánhangzók. Ezzel összefüggésben a szerzők azt is kimutatták, hogy ezeknek az intrinzikusan (a képzésükből fakadóan eleve) ellenálló beszédhangoknak a koartikulációs agresszivitása is nagyobb, a koartikulációs ellenállás és agresszivitás tehát pozitívan korrelált egymással a kísérleti adatokban. Hasonló eredményekre jutott Bang (2017) is a beszédhangok akusztikai szerkezetét elemezve ugyancsak a szomszédos magánhangzók és mássalhangzók közötti CV koartikulációt illetően.

A fentiek alapján olyan kísérleti anyagot terveztünk a jelen kötetben bemutatásra kerülő kísérletekhez, amelyek a V-V koartikuláció szempontjából a legkedvezőbbek, azaz amelyekben a V-V koartikuláció hatása maximális lehet. Ez a hatás pedig azzal fokozható, ha a közbeeső mássalhangzó ejtése csak csekély mértékben (vagy egyáltalán nem) „veszi igénybe” a nyelvhátat. A 3. fejezetben ismertetett vizsgálat esetében (egy valódi szavakkal dolgozó elrendezésben) a laringális /h/, a további álszavas kísérletekben (4–5. fejezet) pedig a bilabiális /p/ beszédhangokat használtuk a cél- és triggermagánhangzók közé eső mássalhangzókként. (A 6. fejezetben, az antiharmonikusan is toldalékolódó tövek vizsgálatában ezektől minden tekintetben eltérő anyagot használtunk, ott ugyanis a kutatási kérdések megválaszolásához két specifikus több szófajú szó, a nyír és a szív szerepelt.)

A /h/ képzési helyét tekintve laringális vagy glottális hang. Ez egyfelől azt jelenti, hogy a beszédhang hangtestét a hangszalagok között súrlódási zörej kísérletében áthaladó levegő adja. Másrészt ebből az is következik, hogy – az előbbi okán – a /h/ ejtése során nem meghatározott a szájüregi képzőszervek konfigurációja, tehát a /h/ ejtése nem jelent artikulációs megszorításokat ezekre a szervekre, így például a nyelvre vagy az ajkakra nézve. Ennélfogva a /h/ nagymértékben hajlamos a koartikulációra is, hiszen az ejtése során a célkonfigurációjának veszélyeztetése nélkül megelőlegezhetők a követő beszédhang (magánhangzó) ejtési sajátosságai – így a beszélő „rá tud készülni” a követő beszédhang ejtésére, ami a regresszív koartikuláció érvényesülését jelenti –, ahogyan a megelőző beszédhangból (magánhangzóból) származó artikulációs gesztusoknak is lehet idejük a más mássalhangzókhoz képest tapasztalhatónál lassabban lecsengeni a /h/ ejtése alatt (Keating 1988; Deme et al. 2020).

A fenti okokból a /h/ az a mássalhangzó a magyar mássalhangzók között, amely a legkevésbé interferál a szomszédos beszédhangok (és kifejezetten magánhangzók) ejtésével (ill. a magánhangzókat összekapcsoló diftongusos artikulációs gesztussal, vö. Öhman 1966, ill. 2.3. fejezet), és ezen keresztül a legnagyobb mértékben is engedi át magán például a V-V koartikulációt. A /h/ e mellett azért is előnyös választás lehet, mert más beszédhangokhoz képest a beszéd két vetületében azonos mértékben (nem) interferál a szomszédos beszédhangokkal.

A kísérletek másik, álszavakkal dolgozó részében a bilabiális /p/ hangot használtuk a nyelvi anyagban. Ennek elsődleges oka az volt, hogy több fontosabb előzményvizsgálatban, amely a V-V koartikulációt elemezte, ugyancsak bilabiális kontextusban szerepeltek a célhangok (pl. Cho 2004; Mok 2011; Conklin 2019). A /p/ és /b/ a /h/-hoz hasonlóan szintén előnyösek a V-V koartikuláció szempontjából, mert lényegében nem „veszik igénybe” a nyelvhátat a képzésük során (bár az akusztikumban az artikulációban tapasztalhatónál valamivel nagyobb befolyásoló hatással lehetnek a szomszédos magánhangzókra).