A feltételezések szerint léteznek olyan kiemelt prozódiai pozíciók, melyek „erősítés”-t okoznak az artikulációban (pl. Fowler 1981; de Jong et al. 1993; de Jong 1995; Cho 2004). Ilyen kiemelt pozíció lehet a szószintű kiemelést (prominenciát) viselő szóhangsúlyos szótag (ezt magánhangzók és mássalhangzók viszonylatában vizsgálta pl. de Jong et al. 1993 és de Jong 1995, a magánhangzók közötti koartikulációban pedig Fowler 1981), a prozódiai frázis széle, illetve a mondatszintű (dallam)hangsúlyt viselő szótag is (ez utóbbi két tényezőt magánhangzók közötti koartikulációban elemezte Cho 2004). Az „erősítés” ebben az esetben Cho (2004: 142) megfogalmazásában azt jelenti, hogy megnövekszik a beszédhangok ejtéséhez létrehozott artikulációs gesztusok térbeli és/vagy időbeli megvalósítása, például extrémebb és hosszabb szűkület alakul ki a mássalhangzókban, illetve teljesen megvalósul, és hosszabb ideig áll fenn az artikulációs cél a magánhangzókban (vö. még Cho 2005; Lehnert-LeHouillier et al. 2010; Cho et al. 2014).

Korábban elsősorban az amerikai angolt vizsgálták a prozódiai erősítés kapcsán, és abban a beszéd akusztikai megvalósulását. De Jong és munkatársai (1993), valamint de Jong (1995) alátámasztották a prozódiailag kiemelt helyzeteknek a szegmentumokat erősítő jellegét a CV koartikulációban (vö. 2.5.2. fejezet), ugyanis azt mutatták ki, hogy a mássalhangzók és magánhangzók közötti, a célhangot módosító koartikulációs hatás kisebb akkor, ha a célhang (mondat)hangsúlyos szótagban van. A V-V koartikulációt illetően Fowler (1981) és Cho (2004) vizsgálatait említhetjük, és ezeket részletesebben is tárgyaljuk, ugyanis ezek azok a vizsgálatok, amelyek a jelen kutatás egyes kérdéseihez kapcsolódó közvetlen előzményeknek is tekinthetők.

Fowler (1981) 5 beszélő magánhangzóit elemezte akusztikai és percepciós szempontból V1CV2CV3 szerkezetű hangsorokban úgy, hogy az első és az utolsó magánhangzó minőségét variálta (ez lehetett /i/, /a/ vagy /u/), míg a középső V2 minősége változatlanul /ᴧ/ volt minden hangsorban, a mássalhangzók pedig minden esetben azonosak voltak (a bilabiális zöngés /b/). E mellett vagy a „két szélső” (Fowler 1981: 129) (bár inkább feltehetően a két szélső magánhangzó valamelyike), vagy pedig a középső magánhangzó viselt szóhangsúlyt. (A vizsgált szavak tehát – a jelen kötet szerzőjének értelmezése szerint – álszavak voltak.) A koartikuláció hatását Fowler (1981) a középső beszédhangon mérte. A kísérlet produkciós részének eredményei szerint – a várakozásoknak megfelelően – a hangsúlytalan /ᴧ/-ra a hangsúlyos környező magánhangzók nagyobb hatást gyakoroltak (különösen az előrefelé, progresszíven ható koartikuláció irányában), mint a hangsúlyos /ᴧ/-ra a hangsúlytalan szomszédjai. Nagyrészt ezek alapján az eredmények alapján lett gyakorta hivatkozott tudományos ténnyé a szakirodalomban az az állítás, hogy a hangsúlyos szótagi magánhangzók ellenállóbbak/rezisztensebbek a koartikulációval szemben, és kisebb mértékű változatosságot (koartikulációs redukciót) mutatnak a hangkörnyezet hatására – bár ezek a következtetések, hangsúlyozandó, hogy csak az akusztikai szerkezetből származó eredményekre támaszkodtak.

Több mint két évtizeddel később született meg az első olyan tanulmány, amely a hangsúly fentebb tárgyalt hatását a beszéd artikulációs vetületében vizsgálta meg. Cho (2004) 6 amerikai angol beszélő ejtésében elemezte az /i/ és /a/ magánhangzók változatosságát (és még néhány további jellemzőjét) a V-V koartikulációban, de nem a szóhangsúly, hanem a dallamhangsúly (vagy mondathangsúly), továbbá a frázishatár, azaz magasabb nyelvi elemzési szintekhez kötődő prozódiai jellemzők variálódása mellett (a frázishatárokhoz kötődően frázisvégi és fráziskezdő helyzeteket elemzett, melyekről egyaránt feltételezhető az „erősítő” funkció). Cho (2004) kísérletében CV1CV2 hangsorok szerepeltek (ahol C = /b/), és a vizsgált magánhangzók között a különbség maximálisnak tekinthető abban az értelemben, hogy ezek mind az akusztikai (az F1 és F2 formáns mint koordináták által kijelölt), mind pedig az artikulációs (a nyelv vízszintes és függőleges pozíciója mint koordináták által kijelölt) térben a legtávolabb helyezkednek el egymástól. Az adatokat a szerző az elektromágneses artikulográfia (röviden EMA, lásd a 3. fejezetben) módszerével nyerte, és a szenzorok közül a nyelvre az EMA-val elérhetően maximálisan hátulra helyezett két (lényegében nyelvháti, vagy elülső-középső nyelvháti) érzékelő helyzetét elemezte úgy, hogy egy-egy ejtésre a két értéket átlagolta (a 3–5. fejezetekben bemutatott vizsgálatokban mi is hasonlóképpen jártunk el).

A magánhangzókban adatként a hangszínkép alapján szegmentált, a további elemek felé elhelyezkedő hanghatár, valamint az első magánhangzó időtartamának ¾-énél és a második magánhangzó időtartamának ¼-énél lévő időpillanatban kinyert szenzorpozíció szolgált. Cho (2004) kétféle adatot származtatott és vetett össze koartikuláló, azaz aszimmetrikus (V1 ≠ V2) és nem koartikuláló, másként szimmetrikus vagy neutrális (V1’ = V2) helyzetekben (az aposztróf mint jelölés Cho 2004 tanulmányából származik, és azt jelöli, hogy a második esetben egy, az elsővel azonos minőségű, de másik kontextusban előforduló magánhangzóról van szó). Egyfelől kiszámolta a kétféle helyzetbéli V1 célmagánhangzók térbeli különbségeit (V1−V1’) az ún. paradigmatikus koartikuláció elemzésére, mely a lexikai-fonológiai kontrasztot képezi le (azaz a szóalak elkülönülését más szóalakoktól, illetve a beszédhang elkülönülését a hangrendszer más elemeitől). Ezt Cho (2004) távolságnak nevezte (vö. még 2.5.2. fejezet és a 3–5. fejezetek). Másfelől pedig kiszámolta a koartikulációs helyzetben álló magánhangzók térbeli különbségeit is (V1−V2) az ún. szintagmatikus koartikuláció elemzésére, mely a beszédhang és a szomszédos hangok közti, azaz a strukturális kontrasztot képezi le (azaz a beszédhang elkülönülését az egyazon hangsorban álló más beszédhang(ok)tól). Ez utóbbi koartikulációs hatást „reciprok koartikulációs hatás”-nak nevezte (vö. még 2.3. fejezet). (Ez utóbbi mérőszám értelemszerűen érzéketlen a koartikuláció irányára és a hatást keltő és elszenvedő résztvevők között sem tud különbséget tenni, a hangsorozatot jellemzi.)

Cho (2004) eredményei – számos további mellett – azt mutatták, hogy az előrefelé, progresszíven ható paradigmatikus koartikuláció hatását befolyásolta a mondathangsúly a következőképpen. A nyelv függőleges irányú kitérésében (y-koordináta) a neutrális helyzetű kontroll és koartikulált magánhangzók kisebb mértékben tértek el egymástól akkor, ha hangsúlyos szótagokban álltak, mint akkor, amikor hangsúlytalanokban, de ezt az x-dimenzióban, azaz a nyelv vízszintes helyzetében nem lehetett látni. Mindezeket a szerző a „koartikulációs redukció hipotézisének” (vö. Cho 2004) megerősítéseként értelmezte, azaz bizonyítékként arra, hogy a hangsúlytalan szótagi magánhangzók a koartikuláció miatt jobban redukálódnak, illetve jobban koartikulálódnak a mássalhangzón túli magánhangzóval, elsősorban a függőleges nyelvhelyzet mentén – míg a magánhangzó-minőség hatása a vizsgálatban nem volt világosan interpretálható.

A rezisztencia alakulása mellett Cho (2004) azt is megvizsgálta, hogy a magasabb szintű prozódiai jelenségek, így a mondathangsúly, illetve a prozódiai frázis széle okozta erősítés következményeképpen megnövekszik-e a magánhangzókban a koartikulációs agresszió is. Az eredmények ebben a tekintetben azonban azt mutatták, hogy a prozódiailag kiemelt helyeken tapasztalható erősödés nem jár együtt megnövekedett koartikulációs agresszióval.

Cho (2004) artikulációs eredményei a mondathangsúlyra nézve tehát konceptuálisan megerősítették a korábban az akusztikai szerkezetre és a szóhangsúlyra találtakat (vö. Fowler 1981), bár más hangsorokban, más elemzési módszerekkel és más résztvevőszámmal készültek az összetartó eredményeket hozó kísérletek. E mellett Cho (2004) arra is szolgáltatott adatot, hogy a koartikulációs rezisztencia és agresszió nem okvetlenül jár együtt, legalábbis az artikulációban. A két produkciós vetület párhuzamos, összemérhető elemzése azonban hiányzik (és az eltérő módszertanok miatt a korábbi vizsgálatok adatai ilyen módon nem is „olvashatók össze”), így nem tudjuk például megállapítani azt, hogy hogyan viszonyul egymáshoz az artikulációs és akusztikai variancia jellegében és volumenében. Bár úgy tűnhet, a kérdésre egyszerű választ adni, hiszen az akusztikum és az artikuláció számos ponton szoros összefüggést mutat (vö. pl. a toldalékcsövi rezonanciák vagy másként formánsok és a nyelv vízszintes és függőleges dimenzióbeli elmozdulása, vö. 2.2. és 2.5.1. fejezet), a két vetület közti „egy az egybeni” megfeleltetést – számos okból kifolyólag – nem tehetjük meg. Ez pedig azt jelenti, hogy az artikuláció vizsgálatából származó eredmények nem vonatkoztathatók az akusztikai szerkezetre, illetve nem vonhatók le következtetések arra nézve. (Erről részletesebben is írok a 2.6.2. fejezetben.) Kérdésként merül tehát fel, hogy a mondathangsúly okoz-e detektálható erősítést a beszédhangokban a beszéd akusztikai szerkezetében. Kérdés továbbá az is, hogy akkor sem találunk-e együttesen jelentkező növekményt a koartikulációs rezisztenciában és agresszióban, ha a beszéd akusztikai szerkezetét (is) elemezzük.

Fontos ugyanakkor azt is hangsúlyoznunk, hogy az eddig említett eredmények kizárólag az angol nyelvvel foglalkoztak, ennélfogva az a kérdés is megfogalmazható, hogy a hangsúly erősítő szerepe más nyelvekben is megjelenik-e. Különösen érdekes lehet ez a kérdés olyan nyelvekkel összefüggésben, amelyek a prozódiai kiemelést adott esetben akár az angoltól eltérően használják ki – ilyen nyelv például a magyar is.

A továbbiakban teszünk egy kitérőt a magyar nyelvben alkalmazott (mondatszintű) kiemelés szintaktikai és prozódiai jelölőivel kapcsolatosan, amely megvilágítja, hogy mennyiben látszik eltérőnek ez a nyelv a sokat vizsgált angoltól, és amely megerősíti a magyar nyelv vizsgálatának relevanciáját a V-V koartikuláció és a hangsúly közti összefüggés kapcsán.