A kérdésfelvetés egyik kiindulópontja az az elméleti (Daniloff–Hammarberg 1973), de később empirikus módon is megtámogatott állítás (Recasens 1989), mely szerint a koartikuláció a nyelvtan részeként az asszimilációs folyamatokkal analóg módon valójában jegyterjedés. Ezzel összefüggésben azt is feltételezik, hogy a hátrafelé ható (regresszív) koartikuláció szándékos és tervezett, az előrefelé ható (progresszív) koartikuláció azonban – legalábbis nagyrészt – biomechanikai eredetű, és a mozgó tömegek (az artikulátorok) tehetetlenségből fakad.

A koartikulációs hatások eltérő eredetéből fakadóan a kutatók különbségeket feltételeznek a hatásnak a magánhangzók minőségét befolyásoló „erejét” vagy temporális kiterjedtségét illetően is (előbbi a célmagánhangzó minőségbeli változásának mértékével összefüggő elemzésekre, utóbbi a hatás időbeli kiterjedésének vizsgálatára utal, lásd lentebb), és számos vizsgálat született ezeknek a hipotéziseknek az ellenőrzésére. Ezek azonban nagyrészt a CV koartikuláció (vö. 2.5.2. fejezet) hatásait elemezték csak, és ebben meglehetősen ellentmondásos eredményekre jutottak: némelyek az előrefelé, némelyek a hátrafelé ható koartikuláció hatásait találták jelentősebbnek (vagy a koartikulációs erőben, vagy a koartikuláció kiterjedtségében), amely eltérésekre számos magyarázat adható, különös tekintettel arra, hogy a használt módszertanok (és a vizsgált nyelvek is) is sokszínűek voltak (vö. Sharf–Ohde 1981).

A V-V koartikulációban jóval kevesebb adattal rendelkezünk arról, hogy eltér-e egymástól az előrefelé és hátrafelé ható koartikuláció hatása. A vizsgálatok ezeket a hatásokat kétféleképpen értelmezték és elemezték: a beszédhangok minőségét (hangszínét, illetve artikulációs konfigurációját) érintő változásokként, illetve a koartikuláció időbeli kiterjedtségét (azaz bizonyos artikulációs gesztusok vagy kölcsönhatások időzítését) illetően. Korábbi, nagyrészt kisebb adatközlőszámmal dolgozó vizsgálatok azt mutatták, hogy az angolban a beszéd artikulációs vetületében erősebbek a beszédhangok minőségét érintő előrefelé ható, progresszív koartikulációs hatások, mint a hátrafelé, regresszíven hatók (Gay 1974: 2 beszélő; Bell-Berti–Harris 1976: 3 beszélő; Parush et al. 1983: 3 beszélő), hasonlóan az akusztikai eredményekhez (Bell-Berti–Harris 1976: 1 beszélő; Fowler 1981: 5 beszélő). (Bár például Gay 1974 a bilabiális, tehát a magánhangzók ejtésével legkevésbé interferáló kontextusban nem talált egyértelmű iránydominanciát, mert mindkét irányban kisebb fokú hatásokat tapasztalt, mint más kontextusokban, Parush és munkatársai 1983 pedig csak /k/ és /ɡ/ kontextusokban vizsgálódtak.) Későbbi eredmények azonban az irányok szerinti aszimmetria hiányára is mutattak példát (4 beszélő adatainak akusztikai elemzésében az angol nyelvre /b/-kontextusban Magen 1997), míg voltak olyan elemzések, amelyek megerősítették az előrefelé ható, progresszív koartikuláció dominanciáját. Nagyobb erejűnek találta a progresszív koartikulációt a beszéd akusztikai vetületében a thaiban a legnyíltabb /æ/-ben, 6 beszélő adataiban Mok (2011), 8–8 kantoni és mandarin kínai beszélő /i/ és /a/ megvalósulásainak akusztikai adataiban Mok (2013), illetve 6 angol nyelvű beszélő /i/ és /a/ magánhangzóinak artikulációs jellemzőiben (a nyelv vízszintes és függőleges irányú kitérésadataiban) Cho (2004) – mindhárom esetben bilabiális kontextusokban álltak a cél- és indukáló magánhangzók.

A korábbi eredmények utalnak arra is, hogy a koartikuláció irányának hatása – ahogyan a koartikulációs hatások megjelenése általában is – függ a kérdéses magánhangzók minőségétől. Cho (2004) ugyanis valamivel erősebb irány szerinti aszimmetriát talált az /i/-ben, mint az /a/-ban (azaz adataiban az /a/ kevésbé mutatta a koartikuláció valamely irányának dominanciáját, mint az /i/, amellyel kapcsolatban egyértelműen a progresszív koartikuláció dominált), miközben az /a/ általánosságban nagyobb koartikulációs hatásokat mutatott. Mok (2013) pedig arra a következtetésre jutott, hogy a nyíltabb magánhangzók általában hajlamosak minőségükben jobban megváltozni a V-V koartikuláció hatására, amivel összefüggésben egyértelmű irány szerinti aszimmetriát is csak a legnyíltabb magánhangzóban talált. Megjegyzendő azonban, hogy míg Cho (2004) az artikulációs működéseket, Mok (2013) a magánhangzók akusztikai szerkezetét elemezte, de mindkét kutatásban álszavakban ejtett hangok képezték a vizsgálat tárgyát.

Mindezek mellett nyelvközi összevetések azt is sejtetik, hogy az irány dominanciája – ismét csak a koartikulációs hatásnak a magánhangzók minőségét befolyásoló erejét illetően – nyelvtől függő lehet. Manuel és Krakow (1984) a bantu nyelvcsaládba tartozó szuahéli és sona nyelveket és az amerikai angolt vetették össze 1-1 beszélő adataiban (/p/-kontextusban), és azt találták, hogy míg a bantu nyelvekben a koartikulációs anticipáció a nagyobb erejű, az angolban – a fentiekkel összhangban – a progresszív koartikuláció. Beddor és munkatársai (2002) később nagyobb beszélőszámmal (rendre 7 és 5) vizsgálták ismét a sonát és az angolt, és megerősítették a korábban találtakat: az adatok alapján (a lehetőségekhez mérten leginkább egyező, labiális mássalhangzó-kontextusokban, ill. a lehető leghasonlóbb minőségű célhangokban) a sonában egyértelműen a hátrafelé ható, regresszív koartikuláció dominált, míg az angolban az előrefelé ható, progresszív koartikulációs hatás legalább akkora volt, mint a hátrafelé ható (miközben egyébként – nem várt módon – a sona általánosan nem mutatott nagyobb koartikulációs hatásokat, mint az angol) (Beddor et al. 2002).

Beddor és munkatársainak (2002) kutatásában az összevetett nyelvek számos fonetikai-fonológiai tekintetben eltértek, az eltérő méretű magánhangzókészlettől kezdve (a sonában 5 magánhangzó van, az angolban jóval több, bár pl. Beddor és kollégái nem tisztázzák, hogy hány beszédhanggal számolnak az angolban, mikor erre a lehetséges okra hivatkoznak) az eltérő beszéddallam-kihasználáson át (a sona ugyanis tonális nyelv, szemben az angollal, amely intonációs) az egyebekben is eltérő prozódiai szerkezetig. Ráadásul vannak olyan egyezések is a nyelvek között (pl. a prozódiai láb „balfejűsége”), melyek a találtakkal ellentéteseket prediktálnának a szerzők szerint, mégpedig mindkét nyelvre a progresszív koartikuláció dominanciáját. Éppen ezért az eltérésekre Beddor és munkatársai (2002) végeredményben nem fogalmaztak meg magyarázatot.1

A nyelvek közti eltérések megvilágítják, hogy az eddig találtak célzott kutatás nélkül még nagyon korlátozottan (egy-egy magánhangzóra, egy adott mássalhangzó- és magánhangzó-környezetben) sem általánosíthatók a nyelvek között, így az a kérdés okvetlenül vizsgálandó, hogy a V-V koartikuláció hatása a magyar nyelvben is mutatja-e a progresszív irány dominanciáját – különösen, hogy a V-V koartikulációról a magyar nyelvben még általánosságban is nagyon keveset tudunk (a jelen kötet az ezzel kapcsolatos összes eddigi főbb eredményt tárgyalja, amelyről a kötet szerzőjének tudomása van).

A koartikuláció iránydominanciájával kapcsolatos legfrissebb (és a jelen kötetben ismertetett kutatás szempontjából legközvetlenebb előzménynek számító) eredményekről számol be Conklin (2019) disszertációjában, ahol a szerző a magyar /ɒ/ és /ɛ/ akusztikai szerkezetét elemezte célmagánhangzóként az /ɒ ɛ i/ triggerek, illetve egy közbeeső /p/, /f/ vagy /k/ környezetében 22 felnőtt beszélő ejtésében. A jelen kötet szempontjából különösen érdekes, hogy a vizsgálatba a magyar nyelv (mások mellett) azért került, mert magánhangzó-harmóniát mutat (részletesebben lásd a 2.5.5. fejezetben), és Conklin (2019) a V-V koartikulációban található iránydominanciát ezzel összefüggésben – illetve a hangsúlynak a szóbeli helyzetével összefüggésben – kívánta felfejteni. A vizsgálat /ɒ/-/ɛ/ és /ɒ/-/i/ típusú egymásra hatásokkal, azaz elölségi(+kerekségi) és nyíltsági(+kerekségi) V-V koartikulációs hatásokkal is operált, amelyekből itt mi most az elsőre kapott eredményekre fókuszálunk azért, mert a jelen kötetben bemutatásra kerülő elemzésekben is ilyen V-V kölcsönhatások jelentek meg.

Conklin (2019) disszertációjában az elöl képzettséggel szorosan összefüggő F2 formánsra kapott eredmények a koartikulációs hatás nagyságát illetően azt mutatták, hogy mindent egybevetve nem találni a magyar nyelvre általában jellemző iránydominanciát a V-V koartikulációban: az /ɒ/ ugyanis nagyobb mértékű progresszív, az /ɛ/ pedig nagyobb mértékű regresszív koartikulációt szenvedett el, mint ellenkező irányút (és a három mássalhangzóból, egyébként meglepő módon, a /k/ kontextusában volt a legnagyobb a V-V koartikulációnak a célmagánhangzók minőségét befolyásoló ereje). Mindez azt jelenti, hogy az egyetlen korábbi magyar nyelvre vonatkozó vizsgálatban a nyílt /ɒ/ és /ɛ/ ejtéséből származó akusztikai adatok ellenpéldát szolgáltattak arra az elképzelésre, mely szerint a nyelvekben szisztematikusan erősebb a V-V koartikuláció az egyik irányban, mint a másikban.

Fontos hangsúlyozni azonban, hogy Conklin (2019) vizsgálatában minden célszóban az első szótag volt hangsúlyos, ami befolyásolhatta a található iránydominanciát, hiszen – a szerző feltevése szerint is – potenciálisan ellenállóbb (és akár agresszívebb) is lehet a hangsúlyos szótagi magánhangzó a hangsúlytalan szótaginál V-V koartikulációban. Ez pedig azt jelenti, hogy a kísérlet anyaga a progresszív koartikulációt facilitálhatta jobban. Másrészt pedig azt is észre kell vennünk, hogy a kérdéses szavakat a kísérleti személyek minden esetben kontextusban olvasták, ami pedig a V-V koartikuláció szempontjából valójában nem kontrollált helyzeteket eredményezett. A kísérlet anyagában az első szótagi magánhangzókat (a mássalhangzón túl) mindig /ɒ/ előzte meg, míg a második szótagiakat mindig /oː/ követte, függetlenül a célszó minőségétől (a három hordozómondat a következő volt, benne félkövérrel a megelőző és követő magánhangzókat jelöljük: itt az ___ szó áll; ez az ___ szó lesz; most az ___ szó jön). Ennek megfelelően például az /ɛfɛ/ szó bár neutrális helyzetűként értelmeződött a kísérletben, valójában koartikuláló kontextusú volt mindkét magánhangzóra nézve, hiszen a kezdő /ɛ/ valójában /ɒzˈɛ/, a záró /ɛ/ pedig /ɛsoː/ környezetben állt. Ezzel szemben az /ɒfɒ/ kezdő magánhangzója valóban neutrális helyzetű volt a megelőző beszédhangokkal alkotott kontextust is tekintve (/ɒzˈɒ/), de záró magánhangzója ismételten nem, hiszen itt az /ɒsoː/ környezet hatására regresszíven érte koartikulációs hatás a célszó végén álló magánhangzót. A további helyzetekben ugyancsak jelentkezhettek hasonló, az eredmények interpretációját zavaró hatások. Értelemszerűen tehát lehet, hogy a nem várt eredmények, illetve a magánhangzónként változó tendenciák – legalábbis részben – a kísérlet anyagának jellegével magyarázhatók.

Mint látható, a hivatkozott elemzések több kérdést is felvetnek a magyar magánhangzók koartikulációs viselkedésére vonatkozóan. Vajon Conklin (2019) adataihoz hasonló eredményeket kapnánk-e akkor is, ha a) a neutrális és koartikuláló kontextusokként elemzett helyzeteket a tágabb környezet szerint is körültekintően kontrolláljuk – beleértve ebbe a magánhangzó- és mássalhangzó-környezetet is –; b) a hangsúlyhelyzet mint kondíció kontrollált vagy kiegyenlített az elemzésben (tehát ha a hangsúly egyik szótagban sem jelentkezik, ill. vagy az egyikben vagy a másikban jelentkezik kiegyenlítetten, és e szerint összevetjük az eredményeket); c) a nyílt /ɒ/ és /ɛ/ helyett zártabb magánhangzókat elemzünk az elölség mentén fellépő V-V koartikuláció szerint; d) az akusztikai szerkezet mellett az artikulációs megvalósítást is elemezzük; e) a magánhangzók koartikulációs változatosságát nem a centralizáció mértékének nagyságában, illetve a beszédhangok minőségének eltolódásában vizsgálnánk meg, hanem a beszédhangoknak a kontextusok közötti szóródásában? (A legutolsó ponthoz a 2.6. fejezet szolgál további magyarázattal, ahol a koartikuláció számszerűsítésével kapcsolatos problémákat, kérdéseket vetünk fel.)

A 4. fejezetben ezekhez a pontokhoz kapcsolódó kísérletünket mutatom be, amely tehát azt feszegeti, hogy eltér-e egymástól az előrefelé, a hangsor vége felé ható, progresszív, valamint a hátrafelé, a hangsor eleje felé ható, regresszív magánhangzók közötti koartikuláció a célmagánhangzó minőségbeli változásában tetten érhető hatás szerint a magyar nyelvben.