Az egyik ok, ami miatt a csak az akusztikai vagy csak az artikulációs szerkezetre fókuszáló vizsgálatok eredményei alapján nem következtethetünk a másik, nem vizsgált doménre, a beszéd kvantális természetének közismert tényében keresendő (a fentiekben tettünk már említést erről a jelenségkörről). Ez egyszerűen megragadva azt az összefüggést jelenti, hogy egy változás (és annak volumene) a beszéd egyik vetületében nem determinálja a változást (vagy annak volumenét) a másikban, mert a paraméterek között nem lineáris, hanem inkább szigmoid, vagyis S-görbével leírható a kapcsolat (Stevens 1989). A szigmoid görbe egy laposabb, egy meredekebb, majd ismét egy laposabb részből áll, ami az itt említettekre értelmezve azt az összefüggést képezi le, hogy valamely artikulációs paraméter adott mértékű változása az azt számszerűsítő skála alsóbb és felsőbb régióiban gyakorlatilag nem vagy alig okoz változást egy megfelelő akusztikai paraméterben, míg a középső, „érzékenyebb” régióban ugyanezen artikulációs változás jóval nagyobb akusztikai eltérést okoz.

A másik ok pedig, ami miatt nem következtethetünk az artikulációs adatokból az akusztikai szerkezet sajátosságaira és fordítva, az az a tény, hogy tudomásunk van olyan egészen friss eredményekről is, amelyek a két vetületből származó, párhuzamos adatok közvetlen összevetéséből származnak, és hívják fel a figyelmet arra, hogy a két vetületben tapasztalható tendenciák nagy valószínűséggel eltérnek. Whalen és munkatársainak (2018) kutatását az a korábban széles körben elterjedt vélekedés motiválta, amely szerint az akusztikai variabilitás minden esetben kisebb, mint az artikulációs (Johnson et al 1993; Ladefoged et al. 1972). Ám ezt az állítást a szakirodalom olyan kísérletek eredményeire építette, melyekben az akusztikai vetületet valójában nem elemezték a szerzők, csak az artikulációs működéseket, és az előbbire az utóbbiban tapasztaltakból következtettek csupán (Johnson et al. 1993, idézi Whalen et al. 2018).

Mivel a 3. fejezetben utalni fogok rá, releváns megjegyezni itt azt (egy kisebb kitérővel), hogy az a felvetés, amely szerint a változatosság mértéke eltér a két produkciós vetület között, alapvetően meghatározó a beszédlétrehozással kapcsolatos elméleteinkre nézve is. Ha ugyanis valóban az akusztikai kimenet stabilabb (az artikulációshoz képest), akkor az is valószínű, hogy a beszélő produkciós céljai is (kizárólag vagy elsődlegesen) a beszéd akusztikai vetületére vonatkoznának. Erre az idézett kísérlet eredményeinek rövid ismertetése után alább még valamivel bővebben is visszatérek, előrevetítve a 3. fejezet egyes kérdésfelvetéseit és elemzéseit.

Whalen és munkatársai (2018) az EMA-hoz hasonló, röntgensugár-alapú, pontszerű méréseket végző technikával (X-Ray Microbeam, XRMB) nyert adatokon 37 amerikai angol beszélő 9, a fonetikai kontextusra nem kontrollált magánhangzójának esetében elemezték az akusztikai és artikulációs változatosság összefüggéseit. Eredményeik azt mutatták, hogy az összes magánhangzót figyelembe véve mindössze a beszélők felének esetében volt nagyobb az artikulációs variabilitás az akusztikainál, a beszélők másik fele ezzel éppen ellentétes tendenciát mutatott, azaz a beszéd két vetületében tapasztalt variancia nagyon hasonlóan alakult. Emellett pedig csak a nem nyílt (tehát zárt, félig zárt vagy félig nyílt), elöl képzett (és így az XRMB-vel talán valamivel megbízhatóbban elemezhető) /ε, ɪ, i/ esetében találták azt, hogy ezekben a hangokban majdnem mindegyik beszélő esetében az artikulációs variancia volt kisebb az akusztikainál, tehát – szemben a korábbi vélekedéssel – jellemzően az akusztikum bizonyult változatosabbnak.

Az itt idézett vizsgálatnak az egyik tanulsága az, hogy a beszéd artikulációs és akusztikai vetületében tapasztalható változatosság párhuzamos vizsgálata okvetlenül informatív, mi több, egyenesen szükséges is akkor, ha teljesebb képet kívánunk kapni a produkciós működésekről. Az itt idézett eredmények megerősítették azt az állítást, mely szerint pusztán az egyik vetület vizsgálatából nem vonhatunk le következtetéseket a másikra nézve, ami a jelen kötetben ismertetett kutatások kérdésfeltevései szempontjából központi, és az itt közölt eredmények fontosságára és újszerűségére mutat rá.

Az eredményekből származó másik fontos következtetés pedig, mint már említettük, a beszédlétrehozással és -feldolgozással kapcsolatos elméleteket és ezzel összefüggésben a fonológia és fonetika közti kapcsolatról alkotott elgondolásokat érinti. Ha ugyanis az akusztikai variabilitás kisebb, mint az artikulációs, az azt a feltételezést erősíti, amely szerint a beszéd építőkockái, illetve fonológiai egységei is az akusztikai kimenetben keresendők. Ilyen elmélet köthető például Stevens (2002) nevéhez is, aki programadó tanulmányában az akusztikai jelben azonosítható landmarkokat és azokhoz kapcsolható disztinktív jegyeket feltételezett. Ha viszont az artikulációs változatosság kisebb az akusztikainál, az némiképp kétségbe vonja ezt az elképzelést, és nagyobb teret enged olyan elméleteknek, amelyek szerint az alapegységek az artikulációban (vagy a két vetületben valamilyen módon együttesen) érhetők tetten. Ilyen elmélet például az Artikulációs Fonológia, amely szerint a beszéd artikulációs gesztusok sorozata, és a hallgató is ezeket a gesztusokat azonosítja a feldolgozás során (Browman–Goldstein 1986). Whalen és munkatársai (2018) eredményeikkel tehát valamelyest megingatják azt a feltételezést, hogy a beszélő produkciós céljait biztosan az akusztikai szerkezetben kell keresnünk, valamint arra is intenek, hogy a produkció mindkét vetületét egyformán fontos és információt közvetítő médiumnak tekintsük a beszéd elemzése során. A jelen tanulmányban bemutatásra kerülő párhuzamos vizsgálatoknak már csak azért is létjogosultsága van, mert egy eddig nem vizsgált nyelvben és jól kontrollált fonetikai helyzetekben teszik tesztelhetővé az akusztikai és artikulációs változatosság különbségeinek kérdését is. Ezt kiemelten a 3. fejezetben vizsgáljuk.

Meg kell jegyeznem ugyanakkor, nem véletlen, hogy az artikulációs és akusztikai szerkezetet együttesen elemző vizsgálatok száma alacsony. Ez ugyanis sok módszertani nehézséggel, illetve – kivédhetetlenül – kompromisszumokkal is jár: az adatokat szükségszerűen (legalábbis valamilyen mértékben) egyszerűsítve kell kezelni, illetve az a tény, hogy az akusztikai szerkezet egy-egy aspektusát is számos artikulációs mozzanat alakítja együttesen, elkerülhetetlenül korlátokat jelent az eredmények általánosíthatóságában (ezt a megfelelő Következtetések fejezetekben részletesen is tárgyalom). Ettől függetlenül amellett érvelek, hogy még azok a legegyszerűbb párhuzamos elemzések is, amelyek egyszerűen csak szinkrón módon rögzített artikulációs és akusztikai adatokat állítanak egymás mellé, hasznos információkkal szolgálnak a V-V koartikuláció elemzésében, és a magánhangzók változatosságának vizsgálatában. Ezek ugyanis segítenek tisztázni azt, hogy a korábban, a beszéd egyik vetületében találtak mennyiben generalizálhatók a beszéd másik vetületére nézve, illetve a beszédprodukcióra általánosan.