Az akusztikai és artikulációs kontextusok közötti szóródás adatai nem mutatták a hangsúly várt irányú hatását (ez az első két állítás), tehát arra következtethetünk, hogy a beszédhangok ún. produkciós tartományát, azaz adott akusztikai vagy artikulációs paraméterek értéktartományát, illetve a megvalósulások terét az akusztikai/artikulációs térben, nem csökkenti a hangsúly, és nem okoz ilyen módon tetten érhető szegmentális erősítést a beszédhangokban. Míg az akusztikai adatokban lényegében semmilyen különbség nem mutatkozott a csoportok között, addig az artikulációban a vártakkal ellentétes tendenciák rajzolódtak ki: a hangsúlyos helyzet növelte a változatosságot az /u/ megvalósulásaiban (az /i/ megvalósulásaira pedig nem volt hatással). Fontos megfigyelés az, hogy a szóródást illetően ezekben az adatokban is eltérő tendenciák rajzolódtak ki a beszédhangok akusztikai és artikulációs paramétereiben.

Az eddigiek alapján tehát azt mondhatjuk, hogy míg a biomechanikai eredetű akusztikai változatosságot a várt módon modulálja a hangsúly legalábbis a – feltehetőleg produkciósan kevésbé megszorított – /u/-ban, addig a magánhangzók közötti koartikulációból fakadó akusztikai változatosságára nincsen hatással. Az artikulációban pedig sem a biomechanikai, sem pedig a koartikulációs változatosság esetében nem a várt irányban hatott a magánhangzó hangsúlyossága: mindkét esetben a hangsúlyos /u/-k szóródtak jobban. Ebből arra következtethetünk, hogy a mind a hangsúly, mind a koartikuláció – itt a V-V koartikuláció – megszorítja, korlátozza a beszédhangejtést, de úgy, hogy ezeknek a hatóköre valamilyen formában korlátozott, és felülír(hat)ja egymást: a biomechanikai változatosságban a V-V koartikuláció hatását felülírta a hangsúly, míg a kontextusok közötti változatosságban a koartikuláció megjelenésével a hangsúly és annak a szegmentumokat erősítő szerepe szorult háttérbe. A hangsúly korlátozott szerepének lehetséges okaira mint magyarázatra a jelen alfejezet végén még visszatérünk. Azt azonban – az ott írtakon túlmenően – nem tudjuk magyarázni, hogy hogyan lehetséges az, hogy a hangsúly bizonyos helyzetekben kifejezetten nagyobb változatosságot okoz, mint a hangsúlytalan helyzet.

Azt is megvizsgáltuk, hogy vajon Manuel (1990) saját és Flege (1989) eredményei nyomán megfogalmazott állítása a szóródási mutatók szerint helytállónak tekinthető-e. E szerint a biomechanikai változatosság kisebb, mint a koartikulációs eredetű, így előbbi kevésbé alkalmas arra, hogy a beszédhangok változatosságát befolyásoló tényezőket vizsgálhassuk vele. (A kérdés a fenti eredmények értelmezéséhez is kapcsolódik.) Adataink ezt a feltevést nem támasztották alá. Azt találtuk, hogy a koartikulációs eredetű változatosság szisztematikusan nagyobb, mint az a biomechanikai eredetű változatosság, amit koartikuláló helyzetben (egy eltérő minőségű transzkonszonantális magánhangzó mellett) találunk, de kisebb, mint az, amit neutrális helyzetben (egy azonos minőségű transzkonszonantális magánhangzó mellett). A sorrend tehát – a jelen adatok szerint – így alakul: biomechanikai változatosság neutrális helyzetben > koartikulációs eredetű változatosság > biomechanikai változatosság koartikuláló helyzetben. A legnagyobb változatosságot tehát minden kontextus között a biomechanikai eredetű változatosságban, szimmetrikus/neutrális helyzetben, a legkisebbet pedig ugyancsak a biomechanikai eredetű változatosságban, koartikuláló helyzetben mértük.

A fentiek arra engednek következtetni, hogy a koartikuláció valóban egy nagyon erős korlátozó erő a beszédhangok megvalósulására nézve, aminek a hiánya a legváltozatosabb (egymáshoz legkevésbé hasonló) megvalósulásokat hozza akusztikai és artikulációs tekintetben is. Manuel (1990) felvetését tehát nem támasztották alá a jelen adatok, hiszen azt találtuk, hogy a biomechanikai változatosság a kontextus függvényében lehet kisebb, de akár nagyobb is a koartikulációs változatosságnál. Ennek az eredmények jövőbeli (a beszédhangok változatosságát elemző) kísérletek tervezésében is jelentősége lehet.

A következtetések levonásához hozzátartozik, hogy azokat a konklúziókat is sorra vegyük, amelyek a második mérőszámban találtakból, a távolságadatokból vonhatóak le (ez a fennmaradó két állítás). Ezek részben a várakozásoknak megfelelően (és a korábbi adatokkal részben összhangban, vö. Cho 2004) alakultak, tehát részben alátámasztották a hipotézist, mely szerint a magánhangzókat erősíti a hangsúlyos helyzet, és ellenállóbbá teszi őket a V-V koartikuláció hatásaival szemben. Azt találtuk ugyanis, hogy a magánhangzók ejtése (minősége és artikulációs célkonfigurációja) kevésbé változik meg a koartikuláció hatására akkor, ha hangsúlyos szótagban állnak, de ez az akusztikai szerkezetben csak az /i/, az artikulációs megvalósulásban pedig csak az /u/ esetében jelentkezett a jelen adatokban a statisztikai elemzés szerint. Látszik tehát, hogy a hangsúlyos helyzetű szegmentumok erősödésének tendenciája a jelen magyar adatokban nem rajzolódik ki univerzálisan és általánosan, hanem a magánhangzók minőségének és a beszédprodukció vetületeinek függvényében változik. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a konklúzió ellenére Cho (2004) adatai sem általánosan és mindenre kiterjedően mutatták a hangsúly hatását, ugyanis ő azt találta, hogy a V-V koartikuláció hatására elsősorban a nyelv függőleges irányú kitérésében (az y-koordinátában) mutatkozott meg az /i/ és /a/ között: ebben a neutrális helyzetű kontroll és a koartikulált magánhangzók kisebb mértékben tértek el egymástól akkor, ha hangsúlyos szótagokban álltak, mint akkor, amikor hangsúlytalanokban. Cho (2004) ezt a hatást az x-dimenzióban, azaz a nyelv vízszintes helyzetében nem mutatta ki egyértelműen.

Az /i/ esetében a jelen adatok ráadásul nem egyszerűen azt mutatták, hogy nem változik minőségében hangsúlyos szótagokban, hanem azt is, hogy a koartikuláló helyzetben (/u#ˈhi/) még palatálisabb, tehát periferikusabb vagy túlartikuláltabb, mint neutrális helyzetben (/i#ˈhi/).

Arra, hogy a koartikulációs rezisztencia megnövekedése az /i/ akusztikumában miért hiperartikulációként valósult meg, az /u/-ban pedig miért nem, nem tudunk egyértelműen válaszolni, de az, hogy az /i/ a magánhangzótérnek egy sűrűbb pozíciójában, több akusztikailag hozzá hasonlító beszédhang szomszédságában helyezkedik el, talán részben magyarázza ezt valamiképpen. Szintén feltehető, hogy arra is részben ez a magyarázat, hogy az artikulációban miért csak az /u/-ra hatott a hangsúlyhelyzet mint kondíció jelentősebben.

Mindenképpen új, a szakirodalomban eddig a kötet szerzőjének ismeretei szerint nem dokumentált eredménynek látszik az, hogy a prozódiai erősítés megvalósulhat disszimilációként, azaz olyan mértékű elhasonulásként a mássalhangzón túli magánhangzó minőségétől, hogy az a neutrális helyzetű beszédhang ejtéséhez képest periferikusabb minőségű beszédhangot eredményezzen. Ugyancsak kiemelendő, hogy a jelen adatok azt is világosan demonstrálják, hogy a beszéd artikulációs és akusztikai megvalósulásának elemzése akár merőben eltérő tendenciákat is láttathat, és eltérő következtetések levonását engedi meg.

Összegezve tehát a jelen adatok szerint a magyar nyelvben bár a szegmentális erősítésből ez következne, a beszédhangok megvalósulásának produkciós tartományát mégsem csökkenti a hangsúly, míg a magánhangzók minőségének változását részben (bizonyos beszédhangok esetében a beszéd egyik vagy másik vetületében) korlátozza ugyanúgy, ahogyan korábban az angol nyelvre nézve dokumentálták. A biomechanikai és koartikulációs változatosság elemzéséből azt is láttuk továbbá, hogy a hangsúly és a koartikuláció egyaránt megszorítja, korlátozza a beszédhangejtést, de úgy, hogy ezek a hatások korlátozottak, és felülírhatják egymást. Úgy látszik tehát a jelen adatokból, hogy a koartikulációs változatosság számszerűsítésére bevezetett kétféle mérőszám eltérő sajátosságait ragadja meg a vizsgált jelenségnek, illetve a magyar nyelvben a hangsúly prozódiai erősítő szerepe korlátozott.

Amint azt korábban bevezettem, a kontextusok közötti szóródás a megvalósult beszédhangok artikulációs-akusztikai céljainak hetero- vagy homogenitását, egységességét ragadja meg, a távolság pedig a beszédhangok minőségbeli változását, centralizációját (annak irányát – hiszen a periferikusabb ejtést is megmutatja –, valamint volumenét). A két mérőszámot ugyanazokból az akusztikai és artikulációs paraméterekből, az F2 értékéből és a vízszintes nyelvhelyzetből származtattuk, de különbséget jelent közöttük a mérési pont: míg a szóródást a beszédhang közepén, a távolságokat a beszédhang szélén mért adatokból számítottuk (ennek elvi okai vannak, illetve módszertaniak is, hiszen így vethetők össze az adatok a korábbi, más nyelvekre kapott eredményekkel lásd 2.6.2. és 3.2.3. fejezet). Ez nyilvánvalóan okozhatja azt, hogy eltéréseket tapasztaltunk a talált trendekben. Ezzel együtt azonban az is egyértelműnek látszik, hogy a két mérőszám más sajátosságait ragadja meg a kontextuális/koartikulációs változatosságnak, amelyről így komplexebb képet kapunk. Szintén szerepe lehetett az adatok alakulásában azonban annak a – feltehetően az előzőektől sem független – ténynek, hogy a hangsúly a kiemelésben a magyarban milyen szerepet játszik. Amint arra már utaltam, a magyar nyelv szintaktikai eszközökkel jelöli a mondat prominens elemét (É. Kiss 2002/2004), így a feltételezések – és egyes kísérleti eredmények – szerint a magyarban a prozódia jelentősége kisebb a kiemelésben (Mády–Kleber 2010). Ez azt jelentheti, hogy a hangsúly bejósolhatósága, illetve a – bizonyos értelemben – redundáns szerepe miatt a prozódia a magyarban a például az angolban feltételezettekhez és találtakhoz képest kisebb jelentőséggel vesz részt a kiemelésben, így a várt hatását is korlátozottabban fejtheti ki a beszédhangok szegmentális erősítésében. Ezt a feltételezést bizonyos tekintetben alátámasztják egy további kutatásunkban találtak is: az egyazon szóalakban előforduló (V-V koartikulációs szempontból neutrális helyzetű) hangsúlyos és hangsúlytalan szótagi magánhangzók akusztikai sajátosságainak összehasonlításakor nem találtuk jelét annak, hogy a hangsúlyos szótagi elemek erősítettek, hiperartikuláltabbak lettek volna, mint a hangsúlytalan szótagiak, míg az artikulációs adatok szerint a vizsgált /aː/, /ɒ/, /i/ és /u/ közül kizárólag az /aː/ és a vizsgált paraméterek közül csak az ajaknyitás mértékében mutatott prozódiai erősítést (Markó et al. 2018; Markó et al. 2021; Markó et al. 2022). A hangsúly szerepének kérdését a jövőben okvetlenül fontos vizsgálati területnek tartom mind a kontextusok közötti szóródás, mind a távolság mérőszám viszonylatában, olyan nyelvekben, ahol a prozódia a magyarhoz hasonlóan korlátozottabb szerepű lehet.