A V-V koartikulációt sematikusan a 2. ábra szemlélteti. Az ábrán az egyes beszédhangokhoz tartozó ívek a beszédhangok ejtéséhez szükséges artikulációs gesztusok indulását, felépülését és lecsengését/leépülését mutatják. Az A betűjellel azonosított panelen a V-V koartikuláció szempontjából nem koartikuláló, szimmetrikus vagy neutrális helyzetet illusztrálja, ahol a mássalhangzót szegélyező magánhangzók minősége egyezik (V1 = V2), így azok nincsenek egymás ejtésére hatással. A B és C betűkkel jelölt helyzetek a koartikuláló vagy aszimmetrikus (V1 ≠ V2) helyzeteket mutatják. A B jelű helyzetre általában előrefelé ható vagy progresszív (ritkábban balról jobbra ható; carryover) koartikuláció kifejezésekkel utal a szakirodalom, míg a C jelűre hátrafelé vagy regresszíven (ritkábban jobbról balra) hatóként (anticipatory) (pl. Sharf–Ohde 1981; Farnetani–Recasens 2010). Ezekben a helyzetekben a koartikulációs hatásokat elszenvedő [ɛ] célmagánhangzót a hangsorban korábban (B) vagy később (C) ejtett eltérő minőségű ún. indukáló vagy trigger magánhangzó ejtése befolyásolja, aminek következtében a különböző kontextusokban elhelyezkedő célmagánhangzók minősége eltér a neutrális helyzetben ejtett megfelelőtől. Az ívek azonos, illetve eltérő magassága azt az állítást képezi le, hogy a koartikuláló helyzetekben a célmagánhangzó feltételezett artikulációs-akusztikai célja nem valósul meg olyan mértékben, mint neutrális helyzetben. (Megjegyezzük, hogy a 2. ábra például abban a tekintetben is egyszerűsít, hogy – szándékosan – nem képezi le a közbeeső mássalhangzó koartikulációs hatását: az artikulációs-akusztikai cél legnagyobb fokú megvalósulását nem hangsorban, hanem izolált ejtésben feltételezzük.)

 

A magánhangzók közti koartikuláció jelenségére Öhman (1966) értelmezése szerint a következők adnak magyarázatot. A magánhangzók ejtése elsősorban a nyelvtest pozíciójával van összefüggésben, és a hangsorok ejtése lényegében leképezhető egy-egy olyan motoros tervként, amelyben az egyes magánhangzók mint artikulációs célok kijelölik a nyelv helyzeteit. A közbeeső mássalhangzók artikulációs céljai pedig (amennyiben vannak ilyenek) erre – a két magánhangzó viszonylatában lényegében diftongusos, a kettőshangzókra jellemző artikulációs gesztusnak értelmezhető – gesztusra rakódnak rá (szuperponálódnak). A magánhangzók közötti lingvális koartikuláció ilyen tekintetben tehát alapvető jelentőségű a folyamatos beszéd létrehozásában (Farnetani 1990). Öhman (1966) úttörő munkája óta számos vizsgálat irányult a magánhangzók közötti koartikulációra, melyek többnyire replikálták az eredeti eredményeket, és újabb bizonyítékokkal is alátámasztották a hatást, valamint teret adtak a magánhangzók változatosságát befolyásoló tényezők elemzésének (pl. Fowler 1981; Magen 1997; Fowler–Brancazio 2000; Cho 2004; Cole et al. 2010; Mok 2011; Mok 2013). Ezek közül azonban egy sem vizsgálta a magyar beszédet, illetve több további ponton is felvetülnek kérdések, amelyekre a szakirodalom a mai napig nem adott (kimerítő) válaszokat.