A tervező egyik fontos döntése a sorzárásról szól. Tömbös legyen a szöveg, vagy szabadsoros? Gutenberg és kortársai a kódexmásolók írását utánozva rövidítésekkel, egybekapcsolt betűkkel (ligatúrákkal) vagy éppen egy-egy szélesebbre kialakított betűvel addig ügyeskedtek, amíg a sorok egyforma hosszúakká váltak. A sorkizárás mai módszerét – a szóközök növelését – csak később találták fel. Mindenesetre a klasszikus stílus kezdetben kizárólag tömbösen szedett, tördelt. Egy jó szedő nemcsak kihajtani (szóközöket növelni) igyekezett, hanem amikor lehetett, behozni is (a szóközök csökkentésével egy-egy rövidebb szót behozni még az adott sorba). A 19. század végére a kihajtás annyira uralkodóvá vált a szedésben, hogy a szóközök két-háromszorosukra híztak, megbomlott a szövegfolt egységes szürke tónusa. Talán ennek hatására, a szűk szóközök iránti igény miatt alakult ki a 20. század elején a szabadsoros szedés. Ez a balra zárt szedésforma egyrészt utánozza a kézírást olyan szempontból, hogy a bal oldala egyenes, a jobb oldal cikkcakkos, véletlenszerűen végződik. Szóközei viszont egyenletesen szűkek, a szöveg tónusa egységes. A balra zárt szedést ma már minden szöveghez használják. A jobb oldal túlzott ugrálását úgy szüntetik meg, hogy elválasztják a sor végére már be nem férő hosszabb szavakat, meghatároznak egy elválasztási zónát. Amennyiben a sor vége e zónán kívülre esik, akkor elválasztják a következő szót úgy, hogy az elválasztott rész vége a sorban már a zónán belülre kerüljön. Az elválasztást a számítógép csinálja, nekünk csak a zónát kell beállítanunk. Meg kell jegyeznem, hogy a szabadsoros szedés a klasszikus stílustól idegen tördelési forma.