1956. január 21-én Rusznyák István, az Akadémia elnöke egy szigorúan bizalmasnak minősített feljegyzést küldött Tolnai Gábornak, amelyben tájékoztatta arról, hogy a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottsága a közeljövőben foglalkozik az Akadémia tudományos káderutánpótlásának helyzetével, és a megírandó anyaghoz mellékelte a szempontokat.1 Ennek nyomán a TMB Titkárságon is megkezdődött a beszámoló készítése, amely A tudományos káderutánpótlás helyzete címet kapta.2 Az anyag leszögezte, hogy az évenkénti keretszám-megállapítás nem volt kellően megalapozott, az aspiránsok kiválasztása nem épült perspektivikus tervre. Kezdetben igen nagyszámú aspiránst vettek fel, hogy minél nagyobb számban képezzenek tudományos kutatókat. Csak az 1955/1956-os felvételeknél tűzték ki célul, hogy azokra a területekre vegyenek fel jelölteket, ahol a legnagyobb hiány mutatkozik szakemberekben.3 A tehetséges munkás- és parasztszármazású hallgatókat az egyetemeken túlterhelték társadalmi munkával, szakmai fejlődésükben ezért „elmaradtak azok mögött a kispolgári származású, politikailag fejletlen, társadalmi munkában passzív, nagyobb általános műveltséggel rendelkező hallgatóktól, akik a tanszék köré tömörülve már egyetemi hallgató korukban is foglalkoztak tudományos kérdések megoldásával” – áll a beszámoló anyagában. Emellett az egyes minisztériumok nem szívesen engedték el aspirantúrára a tehetséges, politikailag is megfelelő, gyakorlattal rendelkező fiatal kádereket. Az aspiránsok anyagi helyzete szintén gátolta a fenti elv megvalósítását, „mert 2-3 éves gyakorlattal rendelkező mérnök vagy orvos nem szívesen cseréli fel jelenlegi jövedelmét 1700–2000,– Ft-os jövedelemmel”.4