A populizmus minimalista definíciója tehát egyrészt a „tiszta” emberekre, másrészt a korrupt elitre (vagy általánosságban mindazon „másokra”, akik kiszorulnak a „mi” kategóriájából), harmadrészt pedig e két homogén összetételűnek feltételezett csoport antagonisztikus kapcsolatára utal, azt igyekszik megragadni. Habár a definíció megalkotója (Cas Mudde) azon a véleményen van, hogy a társadalomtudományokban viszonylag széttöredezetten van jelen a populizmus kutatása a különféle diszciplínák, iskolák és irányzatok között, továbbá indokolatlanul alacsony intenzitású a tudományterületek közötti kommunikáció és az egymásra történő reflektálás (Mudde és Rovira Kaltwasser, 2018), ám éppen a közgazdaság-tudományban számos olyan szerző munkája azonosítható, amelyekben ez a minimalista definíció egyértelműen visszaköszön. Még a kifejezetten az eredeti makrogazdasági populizmus újraértelmezése mellett lándzsát törő Acemoglu, Egorov és Sonin (2013: 771) szerzőhármas is explicit módon hivatkozta Hawkins (2003) ez irányú munkáját azt állítva, hogy a populizmus egyik meghatározó azonosító jegye az az agresszív retorika, amit a politikusok arra használnak, hogy végletesen megosszák a társadalmat jókra és rosszakra. A kortárs közgazdaságtani kutatások talán legtöbbet idézett munkájában Guiso és szerzőtársai (2017) hasonlóképpen úgy vélték, hogy a populizmus definíciójának egyik meghatározó, lényegi eleme az emberek és az elit szembeállítása. De később Eichengreen (2018) gazdaságtörténeti áttekintésében is a populizmus egyik ismérvét annak antielitista jellegében találta meg – az autoriter karakter és a nativizmus mellett. Mások a tiszta emberek csoportját tovább igyekeztek pontosítani, szűkíteni. A populizmus európai térnyerésére reflektáló Dustmann és szerzőtársai (2017) például a hazai lakosságot állították szembe a külföldiekkel, amikor a politikatudományból kölcsönözték a „mi” és az „ők” szembeállítását. Ivaldi és Mazzoleni (2019) pedig a keményen dolgozó, képzett munkavállalókat azonosította a „tiszta” emberek csoportjával, akik munkájukkal hozzájárulnak országuk felvirágoztatásához, gazdagodásához, ám korántsem úgy jutalmazza őket a rendszer, ahogyan erőfeszítéseik alapján arra igényt tarthatnának. Ezt a megkülönböztetést azután Guerra et al. (2019) már egy konkrét szituációra, a franciaországi, ún. sárga mellényesek mozgalmára adaptálta.