Nyilvánvaló, hogy Mudde kétezres évek eleji populizmus-rekonceptualizációja nem a kormányzati hatalmat elhódító és abban huzamosabb időt eltöltő populizmusok értelmezésére készült. Az persze már a kétezres évek elején is világos volt, hogy az autoriter irányultságú – az esetek egy részében a demokratikus alapértékeket nyíltan tagadó, szélsőjobboldali szerepet betöltő – jobboldali populista pártok is hatalmi helyzetbe kerülhetnek regionális vagy országos szinten. Ez történt az Osztrák Szabadságpárttal. Az is előfordult, hogy egy populistának – de nem szélsőjobboldalinak – tekinthető mozgalom tartósan domináns helyzetbe került a jobboldalon. Ez volt Berlusconi Forza Italiájának esete. Olyan azonban ebben az időszakban – és ezen a nyugat-európai országmintán – nemigen történt, hogy az autoriter populisták teljes rendszerváltást hajtsanak végre, és felszámolják a hatalmi ellensúlyok rendszerét, valamennyi érdemi hatalmi pozíció betöltőjét függő helyzetbe kényszerítve saját magukhoz képest. Márpedig a 2010 utáni Kelet-Közép-Európában több országban erre került sor, amikor populáris jóváhagyással épültek ki a demokrácia-irodalomban hibrid rezsimnek (Bozóki és Hegedűs, 2018) vagy választási autokráciának (V-Dem Institute, 2023) nevezett politikai rendszerek a politikai ellenfeleikkel szembeni erőszaktól (egyelőre) tartózkodó, autoriter populisták vezetésével. Ebben az értelemben Európában is megjelent a második világháború utáni latin-amerikai fejlődésből ismert kvázitotalitariánus populizmus (Finchelstein, 2014), aminek észak-amerikai kiépítésére 2016 és 2020 között Donald Trump tett kísérletet, hogy a 2024-es elnökválasztáson ismét megpróbálja sikerre vinni a projektet.

A hatalmi helyzetben lévő kvázitotalitariánus populizmusokat nyilvánvalóan nem az elitellenesség jellemzi elsősorban, mivel ők maguk töltenek be minden számottevő hatalmi befolyással rendelkező elitpozíciót. Ezek az antiliberális – a hatalmi fékek és ellensúlyok rendszereit felszámoló, a korlátozott kormányzás gyakorlatát nyíltan elutasító, az államszervezet és a társadalom egészét domináló, gyakran kifejezetten autoriter – populizmusokat sokkal inkább a többségi politikai felhatalmazást korlátlan hatalomgyakorlásra váltó politikai stratégiájuk minősíti, mint az őket elutasító, általuk szisztematikusan marginalizált ellenzéki elitekkel szembeni megvetésük. Ők maguk válnak a totális hatalomgyakorlásra képes, arra intézményes felhatalmazást szerző elitté, és behódolásra kényszerítik a társadalom egészét.

A kényszerítés módja a politikai intézmények átalakítása, aminek nyomán radikálisan szűkülnek a hatalom elszámoltathatóságának esélyei. Ezt észlelve a társadalomnak az autoriter populista hatalmat elutasító része is behódol, és idővel lemond róla, hogy nyilvánosan megkérdőjelezze a kvázitotális hatalom legitimitását. Választásokat ugyan továbbra is tartanak, mivel ez elengedhetetlen a rendszer populáris legitimációjához, az ellenzék hatalomátvételi esélyei azonban radikálisan romlanak az autoriter populista hatalommal szemben. Intézményesen és társadalom-lélektanilag is valami ahhoz hasonló történik, mintha az ország egésze egy kicsiny vidéki településsé válna, ahol minden és mindenki a polgármester jóindulatától függ. Refeudalizálódik a demokrácia, és a piaci elosztási mechanizmusok helyére a politikailag ellenőrzött klientúraviszonyok lépnek (Ádám, 2023).

Mindennek kevés köze van a politikailag instrumentalizált elitellenességhez. Az legfeljebb díszletként vagy politikai kampánytechnikaként őrzi meg a szerepét, nem a populista hatalomgyakorlás egészét legitimáló ideológiaként. A populista rezsimek működési mechanizmusai – köztük legitimációs technikái – sokkal összetettebbé válnak, és igazodnak a változó külső és belső társadalmi-gazdasági feltételekhez.