Mivel a populizmus rugalmasan átjár a szokásos ideológiákon, a populista közpolitikák feltételezett közös tartalmi elemei tünékenyek és bizonytalanok. Míg az európai társadalmak zömében a populizmus mint laza szövetű ideológia inkább a kirekesztő jobboldali nacionalizmussal ötvöződött (Wodak, 2015), addig Latin-Amerikában, valamint a mediterrán Európában a populizmus baloldali, befogadó jellegű típusa alakult ki előbb (Stavrakakis és Katsambekis, 2014). Másképpen fogalmazva: a populizmus és a nativizmus összekapcsolódása és az ennek folytán felerősödő etnikai polarizáció nem szükségszerű, hanem esetleges fejlemény. Taggart „a populizmus üres szívét” a központi értékek hiányára vezeti vissza, ami alapvetően „kaméleoni” vonást kölcsönöz a populizmusnak (Taggart, 2004: 275). A muddei megközelítés a populizmusról mint laza szövetű ideológiáról szintén a populizmus tartalmi – a közpolitikai gondolatok területén megmutatkozó – rugalmasságát, kiszámíthatatlanságát tételezi, ami a lehetséges populista közpolitikai intézkedések széles tárházát implikálja (Mudde, 2004).

A populista közpolitikák megragadható közös tartalmi jellemzői abból adódnak, hogy a populista vezetők különösen fogékonyak választóik többségi preferenciáira (Urbinati, 2017). Ennek megfelelően a populista közpolitikai intézkedések általában sértik a kisebbségi érdekeket, és alapvetően ellenségesek a népszerűtlen kisebbségekkel szemben (Pappas és szerzőtársai, 2009). A többségi elvet kizárólagosnak tekintő populista közpolitika könnyen összeegyeztethetetlenné válik az empirikus bizonyítékokra épülő szakpolitikai ajánlásokkal: a politikailag népszerű meggyőződések és a főáramú szakpolitikai kutatások alapján megfogalmazódó javaslatok közötti markáns szakadék esetén a populista álláspont definíció szerint szembekerül a meghatározó szakpolitikai paradigmák nyomán kikristályosodó szakértői álláspontokkal. A mechanizmus több példával is jól illusztrálható: az olasz 5 Csillag Mozgalom vezetőinek oltásellenes álláspontja, Donald Trump zöldellenes hozzáállása vagy a görög Sziriza unortodox gazdaságpolitikája egyaránt ezt mutatja. Mindennek van ugyanakkor egy paradox innovációs közpolitikai következménye is: a populista vezetők és kormányzatok fenntartása a főáramú szakpolitikai paradigmákkal és a hagyományos episztemikus közösségekkel szemben gyakran nem szokványos szakpolitikai intézkedéseket és radikális, paradigmatikus közpolitikai reformokat implikál.