A sok országban, összetett, globális értékláncokat működtető, mozgékony szervezetek bármikor képesek az eszközök és jövedelmek átcsoportosítására, így kicsúsznak az országhatárok közé szorított nemzetállamok, sőt a regionális integrációk kezéből. A hatalommal, autoritással és relatív autonómiával rendelkező MNC-k globálisak, a jogi keretek viszont lokálisak. Ez az alapvető ellentmondás irányítási űrt teremt (Ruggie, 2018; Jang et. al., 2016; Backer, 2015), amelyet különféle módszerekkel hosszú évtizedek óta próbálnak áthidalni – több, de inkább kevesebb sikerrel.

Az egyik lehetőség a globális, kötelező érvényű jogszabályok megteremtése lenne, ami azonban nemcsak politikailag, hanem a dolog természetből következően is kevéssé reményteljes, olyan sokféle érdeket, intézményi berendezkedést és jogszabályt kellene összehangolni (Ruggie, 2018). A nagy nemzetközi szervezetek igyekeznek kereteket teremteni, de az egyezmények elfogadása sem egyszerű, és alkalmazásuk még inkább kérdéses. Az ENSZ már 1972-ben megfogalmazta a multinacionális cégekre vonatkozó magatartási kódexet – beleértve az emberi jogok tiszteletben tartását, a korrupciómentes működést, a távolságtartást a politikai ügyektől, valamint a tartózkodást a transzferárazástól és az adóalap módosításától.1 Ezek a kívánalmak azóta sem teljesültek, amire az újabb és újabb próbálkozások is utalnak. Az utóbbi évekből véve egy példát, az OECD 2013-ban kezdeményezte az MNC adózási gyakorlatának átalakítást, éppen a digitális üzleti modelleket helyezve a középpontba (OECD/G20, 2015). Erről még mindig nincs megállapodás – elsősorban az Egyesült Államok kifogásai miatt –, és a konszenzus kialakítása szakértők szerint egyelőre nem is látszik elérhetőnek.2 Sikerült viszont egyezségre jutni a minimális társasági adó előírásáról (OECD/G20, 2023), amely a 2024-es hatályba lépés után akadályozni hivatott az MNC-k adóoptimalizáló lépéseit és az országok közötti adóversenyt.

A nemzetközi szabályozást az Európai Unió is követi és kiegészíti a hathatósabb alkalmazás reményével. Csakhogy az EU nemcsak a multinacionális cégek szabályozásának, hanem azok lobbitevénységének is fontos fóruma; „… az EU jogalkotási folyamata kusza, és a nagy tervek nem jelentik azt, hogy valójában bármi eldőlt volna” (van Zon, 2021: 6). Csak néhány példa. Az 1980-as évek elején, a nagy elbocsátások idején a multinacionális cégekben alkalmazott munkások jogait védő javaslat került a Bizottság elé, de az többéves vita után – részben az érintett cégek erőteljes lobbizásának hatására – lekerült a napirendről.3 Ebben a tárgykörben csak két évtizeddel később született egy iránymutatás, most már nem az MNC-re kihegyezve.4 Legutóbb pedig az átláthatóságtól szóló direktívát fogadtak el, amely kötelezi a nagyobb, illetve kockázatos szektorokban működő cégeket az emberi jogok és a környezeti hatások beépítésére a vállalatirányítási rendszerekbe, beleértve a leányvállalatokat és a beszállítókat is.5

A számviteli rendszer átláthatóságának javításáról a 2010-es évek elején több rendelkezés is született.6 A multinacionális cégeken belüli jövedelem átcsoportosítást és az adók minimalizálását azonban azóta sem sikerült megakadályozni, lásd például a Pelle Anita tanulmányában is bemutatott Írország–Apple, és Luxemburg–Amazon ügyeket. A Bizottság mindkét esetben tiltott állami támogatásként értékelte a kormányok által nyújtott adókedvezményeket, de az Európai Bíróság megsemmisítette a határozatokat (i.m. 19.).

Az MNC-k tevékenységének befolyásolására alkalmas másik irány az önszabályozás – beleértve a vállalati társadalmi felelősségvállalást is –, illetve az állami eszközökkel ösztönzött együttszabályozás. A tapasztalatok és javaslatok összegzése azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy az alkalmazás eredményessége számos tényezőtől – többek között a jogrendszerek és az érintett tevékenységek jellegétől – függ, gyakran az állami szabályozás elkerülése érdekében alkalmazzák (lásd összefoglalóan Muraközy–Valentiny, 2012). Az önszabályozás lehetőségét Pelle Anita tanulmánya is említi, de az indokoltnak látszó alapos kifejtés nélkül. Ennek feltételeit, előnyeit és hátrányait érdemes részletesen is bemutatni csakúgy, mint a globális cégek szabályozásának általános nehézségeit.

A digitális platformok esetében nyilvánvaló, hogy az Európai Unió versenyszabályozása olyan MNC-k ellen próbál fellépni, amelyeknek központja az integráció határain kívül van. Az egyenlő versenyfeltételek itt nem elsősorban az egységes belső piacon, hanem globálisan értelmezendők. A cél az európai vállalatok versenyképességének javítása. De biztosan elérhető ez a verseny erősítésével?