Ugyan Dornbusch és Edwards (1990) makrogazdasági populizmus koncepcióját a társadalomtudományok legtöbbje mostanra távolságtartással kezeli, ám a latin-amerikai régió múlt évszázadbeli kudarcos reformtörekvéseinek leírására használt címke nagyon is megragadt a közgazdaság-tudomány művelői körében. A kortárs gazdasági elemzésekben rendre visszaköszön az eredeti értelmezés és jellemzően az olyan gazdaságpolitikák összefoglaló neve, amelyek a fiskális túlköltekezésre és adóssághalmozásra építenek, és amelyek azután többnyire fenntarthatatlannak bizonyulnak, és/vagy olyan protekcionista intézkedések gyűjtőneve, amelyek – látszólag és átmenetileg – a hazai termelőket hozzák előnyösebb helyzetbe a külföldi versenytársakkal szemben.

Nem véletlen, hogy a populizmuskutatások főáramának számító ideológia-értelmezés két doyenje, Cas Mudde és Cristóbal Rovira Kaltwasser úgy értékelte ezeket a folyamatokat, hogy hiába veszített az eredeti makrogazdasági populizmus koncepció intellektuális erejéből, a közgazdászok körében „a populista közgazdaságtan [továbbra is] egy olyan felelőtlen politikai programra utal, amely a vagyon és a kormányzati kiadások túlzott újraelosztását foglalja magában” (Mudde és Rovira Kaltwasser, 2017: 4). Mindazonáltal az elmúlt években megindult a két tudományterület közötti kommunikáció. Mind több közgazdász fogadja el a populizmus ideológiaként való értelmezését és e szerint alakítja saját kutatási programját (lásd mások mellett Ferrara, 2022; Guiso et al., 2017; Rodrik, 2018a). Ezeknek a gazdasági kutatásoknak a homlokterében meghatározóan a keresleti oldal áll (vagyis annak feltérképezése, hogy jellemzően kik és miért szavaznak a populista pártokra), míg a kínálati oldal (vagyis annak kutatása, hogy hatalomra jutva mit tesznek a populisták a gazdaságban) jóval kevesebb figyelmet kap.

A tanulmány egyfelől végigjárja azt a fejlődési utat, amelynek során a makrogazdasági populizmus jelenségétől eljutottunk a populizmus mint ideológia újrafogalmazásáig. Másfelől igyekszik ezen új meghatározás alapján úgy operacionalizálni az ideológia-alapú definíciót, hogy az a közgazdaság-tudomány művelői számára is hasznosnak bizonyuljon, kibontva a populizmus (egy lehetséges, de nem kizárólagos) politikai gazdaságtani értelmezését.1 A tanulmány a hatalmon lévő populista erők – lehetséges – gazdaságpolitikáját, illetve döntéseik gazdasági következményeit vizsgálja. Az írás nem konkrét megfigyelésekből, azaz nem induktív módon építkezik, hogy azután összeálljon valamiféle populista gazdaságpolitikai csomag. Ellenkezőleg: a populizmust, mint ún. vékony központú ideológiát igyekszik úgy megragadni a tanulmány, hogy abból kiolvashatóvá váljon, hogy milyen gazdasági, gazdaságpolitikai implikációi lehetnek demokratikus viszonyok között a populista hatalomátvételnek. A tanulmány arra jut, hogy nem létezik egységes populista policy-mix; jobbára elvek, folyamatok és mechanizmusok azonosíthatók, amelyek révén a populista kormányok a maguk képére formálják a gazdaságot, ám azt sohasem végcélnak, hanem eszköznek tekintik.

A tanulmány megmutatja, hogy a populisták redisztribúciós politikájának egyértelmű célja a hatalomban maradáshoz szükséges többség érdekeinek (legalább látszólagos) védelme. A „tiszta” emberek szolgálata a korrupt elittel szemben egyszersmind azt is jelenti, hogy a fennálló status quo megbontására törekszenek, erre építve politikai és gazdasági programot. E folyamat során ellenségesen fordulnak a különféle autonóm szervezetek (hatóságok, ügynökségek stb.), a nemzetközi szerződések és különösképpen a piaci allokációs mechanizmus felé.

A bevezető utáni második egység a makrogazdasági populizmus klasszikus koncepcióját mutatja be mint referenciát. A harmadik egység a populizmus gazdaságtani értelmezésének kritikáját adja. A negyedik rész a populizmus, ideológiai alapú értelmezését mutatja be. A következő egységek – az 5., a 6. és a 7. rész – e főáramú definíció egy lehetséges gazdaságtani operacionalizációját kínálják. A tanulmányt rövid összegzés zárja.