Az 1970-es és 1980-as évek azonban egy más irányú kutatást is megalapoztak, ahol a kérdést már úgy tette fel Dornbusch és Edwards (Dornbusch és Edwards, 1990; Dornbusch és Edwards, 1991a), hogy mi a kudarcos gazdaságpolitika tartalma, lehetséges-e e karakterisztikákat általánosítani és egységes keretbe foglalni. Így született meg a makrogazdasági populizmus koncepciója, melyet a szerzőpáros paradigmának, közgazdasági megközelítésnek, gazdaságpolitikai nézőpontnak, illetve makrogazdasági programnak (is) nevezett. Az esettanulmányokat első körben Allende kormányzása Chilében (1970–1973), majd Alan García hatalomra kerülése Peruban (1985–1990) szolgáltatta (lásd Dornbusch és Edwards, 1990), majd ezeket egészítették ki később Argentína, Brazília, Mexikó és Nicaragua esetei (lásd Dornbusch és Edwards, 1991b).1 A modellalkotást az tette lehetővé, hogy úgy mutatott viszonylagos egységességet és állandóságot a különféle kormányok által alkalmazott makrogazdaság-politikák elegye, hogy közben maguk az érintett latin-amerikai kormányok politikai és ideológia tekintetben sokfélék maradtak.

Dornbusch és Edwards (1990: 247) értelmezésében „a makrogazdasági populizmus a gazdaságvezetés azon megközelítése, amely a gazdasági növekedést és a jövedelem újraelosztását hangsúlyozza, és mindeközben figyelmen kívül hagyja az infláció és a deficitfinanszírozás kockázatait, a külső [finanszírozási] korlátokat, valamint a gazdasági szereplők reakcióit az agresszív nem-piaci megoldásokra”. A szerzőpáros nem más, versengő elméletekkel szemben fogalmazta meg saját paradigmáját, így azután nem is vitatták például a politika vagy a külső tényezők fontosságát sem. De hangsúlyozták: ami közös ezekben a programokban és ami egyszersmind egyedivé is teszi Latin-Amerika ezen időszakának fejlesztési időszakát, az az alkalmazott makrogazdaság-politikai mix és annak (rendkívül káros) következményei.

Dornbusch és Edwards (Dornbusch és Edwards, 1990; Dornbusch és Edwards, 1991), valamint Sachs (1989) saját kutatásaik megalapozásához Drake (1982) populizmusdefinícióját használták kiindulási pontként – valószínűleg azért (is), mert ez a meghatározás közvetlenül reflektált a régió gazdaságfejlesztési igényeire és az azokból származó elosztási konfliktusokra. E szerint a populizmus – egyebek mellett – a gazdasági fejlődést tudatosan célzó reformpolitika, amely a társadalom szélesebb tömegei (és nem csak bizonyos csoportok, szektorok) számára kínál kedvező fordulatot. A populizmus így vált az alulfejlettség és a szélsőséges jövedelem-egyenlőtlenség problémájával küzdő latin-amerikai országok stratégiai eszközévé, ahol a (populista) kormányok intenzív állami beavatkozással (szélsőséges esetben kisajátítással) megvalósított modernizáció és gyorsított iparosítás által kívánták országuk gyarapodását és a szegényebb rétegek felzárkózását biztosítani. Latin-Amerika populizmusát a társadalomtudományokban így egyszerre kötötték a szubkontinens 20. századi modernizációs kísérleteihez (O’Donnell, 1973; O’Donnell, 1994; Conniff, 2012), különösképpen az importhelyettesítéses iparosítás felfuttatásához és kiteljesedéséhez (Cardoso és Faletto, 1979; Collier és Collier, 1991), valamint a stop-go típusú gazdaságpolitikai ciklusok meggyökerezéséhez (Sachs, 1989; Dornbusch és Edwards, 1991a). Dornbusch és Edwards, a főáram képviselőiként, közvetve a strukturalizmust, illetve annak szélsőséges latin-amerikai változatát, különösen az extrém módon befelé forduló gazdaságpolitikát és ekképpen az elmaradottság újratermelődését is kritizálni kívánták, ezért is kapcsolták a populizmust a gazdaságpolitikához és tartották azt paradigmának.2 Ez a kritikus végkövetkeztetés a populizmus tárgyában végzett legtöbb közgazdaságtani kutatásban ma is erőteljesen érezteti hatását.

Szemben Dornbusch és Edwards (1990) munkájával, Sachs (1989) nem kísérelt meg önálló definíciót adni a gazdasági populizmusra, ehelyett azt a makrogazdasági menedzsment egy módjának tekintette, amelynek során a (karizmatikus) politikai vezető megszólítja a különféle, jellemzően a városokba tömörült társadalmi csoportokat (ideértve a közszférában dolgozókat, a gyári munkásokat, az informális szektorban munkát vállalókat). A Sachs (1989) által vizsgált négy eset különösen nagy szóródást mutatott politikai értelemben: Juan Perón mint a klasszikus populizmus archetípusa, Salvador Allende a szocializmus (és marxizmus) híve, Alan García a pán-latin-amerikanizmus támogatója (centristaként), José Sarney pedig a katonai diktatúra aktív szereplője, majd konzervatív oligarcha.

A makrogazdasági populizmus négy általános jellemzőjét azonosította Dornbusch és Edwards (1990). (1) Azonos induló állapotok. Recesszióban lévő, stagnáló gazdaság. A gazdasági visszaesést a társadalom széles rétegeiben érződő életszínvonal romlása kísérte. A Latin-Amerika országaiban általánosan jellemző és többnyire drámai mértékű jövedelmi különbségek, a szegények és a gazdagok közötti szakadék tovább mélyült. E hatások együtteseként a radikális vagyoni és jövedelmi újraelosztás ígéretével fellépő reformprogramokat a társadalom széles rétegei támogatták, attól remélve életkörülményeik szignifikáns javulását. (2) A makrogazdasági egyensúlyi korlátok figyelmen kívül hagyása. Alapvető feltevése volt a hatalomba kerülőknek, hogy az érintett gazdaságokban a termelőkapacitások kihasználatlanok, így megfelelő struktúraváltással, az erőforrások jól irányzott átcsoportosításával a termelés hatékonysága fokozható. A szerkezetátalakítást és modernizációt a végrehajtó hatalom expanziós gazdaságpolitikája kísérte. A kihasználatlan kapacitások tézise egyben azt is eredményezte, hogy a költségvetési hiány felduzzadását vagy a valutaárfolyam túlértékeltségét nem tartotta veszélyesnek a gazdaságvezetés, nem várta a pénzromlás ütemének gyorsulását, sem pedig a külső eladósodás növekedését. Az esetleges inflációs hatásokat pedig adminisztratív úton, árszabályozással igyekeztek letörni. A gazdasági stabilizáció esztendeiben felhalmozódott devizatartalékokat tőkeimport fedezésére és az árfolyam erősítésére használták. A keményvaluta szűkösségére szintén adminisztratív megoldásokkal reagáltak. (3) A populista gazdaságpolitikai csomag. A makrogazdasági populizmus legfontosabb eleme az a gazdaságpolitikai mix volt, amely két pilléren nyugodott: a hazai termelés fokozása (lásd: kihasználatlan kapacitások tézise) elsősorban az importhelyettesítéses iparosítás révén, valamint a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése a jövedelmek újraelosztásán keresztül, melynek legjellemzőbb módja a reálbérek emelése volt. A földbirtokos elit érdemi megadóztatásának kísérletei azonban többnyire sikertelenek maradtak. (4) Káros gazdasági következmények. A szegény(ebb) néprétegek felemelése, az általános életszínvonal javítása stb. szándékával megfogalmazott modernizációs programok a ciklus végén sikertelennek bizonyultak, mivel a makropénzügyi fenntarthatósági kritériumokat negligálták a vezetők (lásd 2. pont). A populista makrogazdaság-politika tragédiája egyebek mellett éppen az volt, hogy azoknak a széles tömegeknek ártott a legtöbbet, akiknek meghirdetése pillanatában kedvezni kívánt: „[a] tőke elmenekülhet az elhibázott gazdaságpolitika elől, a munka azonban nem” (Dornbusch és Edwards, 1991a: 12). Az exponenciálisan növekvő államadósság, az elszabaduló infláció, a tőkemenekítés végeredményben a reálbérek értékvesztését okozták, drasztikusan rontva az életszínvonalat.3

Dornbusch és Edwards (1991a: 12) egyik meghatározó következtetése az volt, hogy sem a szubkontinens vezetői, sem pedig annak szavazói nem voltak képesek tanulni korábbi hibáikból (lásd Dornbusch és Edwards, 1991b), sőt nemhogy internalizálni nem tudták a korábbi tévedések következményeit, de mintha emlékezni sem akartak volna ezekre a hibákra. Sachs (1989) a politikai siker és a gazdasági kudarc tartós együttélését a mély és drasztikus társadalmi egyenlőtlenségekkel magyarázta. A mélyszegénységben élőknek, az informális szektorban elhelyezkedőknek stb. nem volt veszítenivalójuk akkor, amikor a populista vezetőket hatalomba szavazták, ellenben legalább a reményük megvolt arra, hogy javuljon kilátástalan helyzetük. Latin-Amerikában tehát szinte rendszerszintűvé vált, hogy a szavazók olyan politika mellett állnak ki, amely kimenetét tekintve a társadalom egésze szempontjából akár inferior is volt (Jennings, 2011). Caplan (2001) e látszólagos ellentmondást „racionális irracionalitásként” konceptualizálta, rámutatva, hogy az ilyen szavazó nem rövidlátó vagy tudatlan, hanem értéket tulajdonít annak a ténynek, hogy a saját világképével jól azonosítható (populista) politikus képviseli az érdekeit. Acemoglu, Egorov és Sorin (2013) pedig olyan politikai programként definiálta a populizmust, amit ugyan széles tömegek támogatnak, ám ami egyben sérti is a többség gazdasági érdekeit – viszont, mint a szerzőhármas érvel, a választók egyszersmind elégedettséget meríthetnek abból, hogy szavazataikkal megbüntethetik a korrupt elitet.