A közgazdászok körében mutatkozó népszerűsége ellenére Dornbusch és Edwards (1991a) koncepcióját születésének pillanatától kezdve érték bírálatok. Már a Dornbusch és Edwards (1991b) szerkesztésében megjelent kötetben is fellelhetők voltak kritikus hangok, amelyek egyebek mellett például azt vonták kétségbe, hogy azonos motivációk és egységes stratégia mentén épült volna fel a gazdasági populizmus Latin-Amerikában (Cardoso és Helwege, 1991). Bresser-Pereira és Dall’ Aqua (1991) pedig azt emelte ki, hogy a fiskális deficit nem egyszerűen a kormányzati felelőtlenség eredménye volt ezekben az országokban, hanem a viszonylag bőségben rendelkezésre álló külső források táplálták azt az 1970-es években. Ezek a források egyben a hazai fejlesztéseket is szolgálták, amelyek mögött a hazai vállalkozók és fejlesztési ügynökségek kielégíthetetlennek tűnő erőforráséhsége állt.

Ám a lényegi kritika akkor fogalmazódott meg a gazdasági populizmus mint paradigmával szemben, amikor Latin-Amerika államainak úgy sikerült az 1990-es években fordulatot végrehajtaniuk makrogazdaság-politikájukban, hogy közben politikai értelemben a vezetés továbbra is populista maradt (Weyland, 1996). Az 1980-as évek tartós negatív teljesítménye után az évtizedeken át tartó piacellenes, túlszabályozást és bezárkózást választó gazdaságpolitika helyett ezek az országok sorra fordultak a makrogazdasági stabilitás, a külpiaci nyitás, a magánosítás (gyakorta külföldi tulajdonú vállalatok részére) és a dereguláció irányába. A költségvetési hiány visszafogása, a nem ritkán több számjegyű infláció letörése, a vámok lebontása, a külföldi működőtőke beengedése együttesen sikeresen állította növekedési pályára a régiót. Latin-Amerika és a karibi térség együttesen az egy főre eső GDP 0,85 százaléknyi éves átlagos zsugorodásával szembesült az 1980-as években, míg 1991 és 2000 között 1,75 százalékkal gyarapodott.1 A piacpárti megoldások, amelyek szigorodó monetáris és költségvetési politikával társultak, véget vetettek a makrogazdasági populizmusként definiált időszaknak. A washingtoni konszenzus programpontjai alapján valósította meg neoliberális ihletettségű gazdaságpolitikáját mások mellett Carlos Menem Argentínában (1989–1990), Fernando Collor Brazíliában (1990–1992) vagy Alberto Fujimori Peruban (1990-2000).

Mind több olyan (politikai értelemben vett) populista rezsim emelkedett fel a régióban, amelyeket – legalábbis a Latin-Amerikában korábban általánossá vált gyakorlathoz viszonyítva – prudens költségvetési tervezés és felelős gazdaságpolitika jellemzett, okafogyottá téve a makrogazdasági populizmus klasszikus értelmezését (Madrid, 2018). E kritika alapján formálódott a populizmus egyik ma is érvényes meghatározása, ami a jelenséget politikai stratégiaként értelmezi (lásd különösen Weyland, 2001). Ennek a megközelítésnek a központjában azok a „módok és eszközök” állnak, amelyeket a populisták a „hatalom megszerzéséhez és fenntartásához” használnak (Weyland, 2017).2 Bizonyos megszorításokkal Dornbusch és Edwards gazdasági populizmus koncepciója is rokonítható a populizmus stratégiai értelmezésével, hiszen mindkét esetben a populista politikus olyan gazdaságpolitikai megoldásokat ígér, amelyek a széles tömegek körében népszerűek és amelyek ekképpen a hatalom megszerzését szolgálják.

A populizmus jelensége történetileg az 1860-as és 1870-es évek oroszországi narodnyiki mozgalmához, illetve az Egyesült Államok 19. század végének elitellenes, az ország déli és közép-nyugati államaiban szerveződött elégedetlenségi hullámához köthető. A populizmus mint rezsim-jelző használata azonban csak Latin-Amerika 20. századi társadalmi-gazdasági transzformációja kapcsán vált bevett szóhasználttá. A gazdasági populizmus koncepciója is erre a régióra és kudarcos gazdaságpolitikájára utal. Ám a populizmus a 21. század első évtizedeire általánosan elterjedt jelenséggé vált, immáron nem elszigetelten, egy-egy konkrét régióhoz vagy időszakhoz kapcsolódóan fordul elő. A fejlett világ államai között előbb a szélsőjobboldali pártok megerősödése (a francia Nemzeti Front, az osztrák Szabadságpárt, a holland Pim Fortuyn Listája stb.), majd a radikális baloldali mozgalmak térnyerése (a görög Sziriza, a spanyol Podemos, a német Die Linke stb.) jelezte e fordulatot, világossá téve, hogy a populizmus a politikai spektrum mindkét szélével rokonítható (Mudde és Rovira Kaltwasser, 2013). A brexit, illetve Donald Trump elnökké választása pedig már a populizmusnak a politikai főáramban való meggyökeresedését jelentette.

A populizmus világjelenséggé terebélyesedése egyre inkább indokolttá tette a regionális összehasonlíthatóságot, ám erre a klasszikus makrogazdasági populizmus koncepció, nyilvánvaló latin-amerikai kontextusa okán, nem volt megfelelő. Ráadásul amíg korábban a fejlett világban a főáramú pártok ellenzékeként jelentek meg a populista mozgalmak és pártok, a globális pénzügyi és gazdasági válságot követő időszakban már kormányon is megmutathatták magukat. Nyugat-Európában, Kelet-Közép-Európában, az USA-ban vagy Ázsiában a populista pártok és mozgalmak térnyerése nemcsak átmeneti jelenségnek tekinthető, hanem rendszerszintű.

A gazdasági populizmus koncepció eredeti formájában és későbbi különféle változataiban is következményei által definiálódott (Aslanidis, 2017), és mint ilyen – legalábbis a társadalomtudósok jelentős többsége számára – használhatatlannak bizonyult. Ezt a meggyőződést fejezte ki az Oxford Handbook of Populism is, amely többféle, egymással is versengő populizmusértelmezést is beemelt a tárgyalásba, ám a gazdaságit elutasította: „van egy konceptuális megközelítés, amit határozottan kihagytunk: a gazdaságközpontú definíciók” (Rovira Kaltwasser et al., 2017: 14). Abban ugyanis mind egyetértenek az egymással versengő meghatározások, hogy a populizmus „nem definiálható a gazdaságpolitika valamely speciális típusa alapján” (uott). Meglátásuk szerint az elhibázott vagy defetista gazdaságpolitika egyéb módon is leírható, például úgy, mint nem fenntartható vagy egyensúlyromboló gazdaságpolitika (Rovira Kaltwasser, 2019).