Az ezredfordulóig valójában a politikatudomány művelőit sem foglalkoztatta mélyebben a populizmus jelensége, mivel – kiforrott koncepciója híján – megfoghatatlannak ítélték. A legtöbb esetben valamifajta patologikus társadalmi rendellenségnek tartották. Egyebek mellett ezért is tartózkodtak vizsgálatától, különösen elméleti perspektívából. Nem létének tényét tagadták, de nem is érezték elméleti szempontból relevánsnak. Intellektuális kihívás híján pedig nem indult meg a jelenség elméleti megalapozása sem (Canovan, 2005).

A versengő populizmusértelmezések között mostanra a populizmust ideológiaként megragadó megközelítés vált általánosan elfogadottá a közgazdaság-tudományban is, amit egyebek mellett az a tény is rögzít, hogy az American Economic Review egy 2018-as számában Rovira Kaltwasser, a populizmust ideológiaként azonosító politikatudósok egyik meghatározó alakja, teljes tanulmányt jegyezhetett, amelyben a közgazdászokat az általa is proponált konceptualizáció átvételére és kiterjesztésére bíztatta (lásd Rovira Kaltwasser, 2018).

A populizmus olyan, ún. vékony központú (vagy nem teljes) ideológia, amely két homogén, egymással antagonisztikus viszonyban lévő csoportra, a „tiszta” emberekre és a korrupt elitre osztja a társadalmat, és amely a politikát a népakarat leképeződéseként értelmezi (Mudde, 2004: 543). A gazdasági populizmus definíciójával szemben e meghatározás előnye egyebek mellett az, hogy viszonylag egyértelműen besorolhatóvá teszi az empirikus eseteket. De a kategorizálás alacsonyabb szintjén is segíthet azáltal, hogy elkülöníthetővé teszi az egyes populizmusvariánsokat (lásd később). Nagy előnye a gazdasági populizmus koncepcióval szemben, hogy alkalmazhatóságát nem szorítja korlátok közé sem az idő, sem pedig a tér (Mudde, 2017).

Mudde definíciójának egyik magkategóriája a „tiszta” emberek. Ezzel a kifejezéssel olyan egységes, homogén választói közösségre utal a szerző, amely jól elkülöníthető mindazon más csoportoktól vagy egyénektől, akik valamilyen, a populista által előre meghatározott, de időről időre akár változtatható módon értelmezendően „tisztátalanok”. A populista politikus úgy lép fel, mint ennek a „tiszta” emberek alkotta közösségnek az egyedüli legitim képviselője, aki soha nem részérdekeket képvisel, hanem a „tiszta” emberek csoportjának egészét. A „tiszta” emberek kategóriája ugyanakkor rendre újabb ás újabb értelmezést nyerhet – attól függően, hogy kitől várja a politikus a támogatást. Ezért is történhet meg, hogy a populizmus kínálata nemcsak vagy baloldali, vagy csak jobboldali, hanem attól függ, hogy éppen mire mutatkozik igény egy adott társadalomban (Guiso et al., 2017).

A definíció egyik másik lényeges magkoncepciója a korrupt elit. Ezzel a homogén csoporttal a populista politikus mindazon egyéneket, csoportokat, közösségeket, szervezeteket illetheti, akik – szerinte – veszélyeztet(het)ik a „tiszta” emberek jólétét, érdekeit, illetve magának a populista politikusnak a hatalomgyakorlását. A populista ugyanis egy magával a néppel, így az ellene szerveződő „másik” oldal szükségszerűen a „tiszta” emberek egészét támadja. A korrupt elit így a „tiszta” emberek antitézise. Ebben a felfogásban a társadalmi törésvonalak tehát nem vagyon, osztály stb. alapon állnak elő, hanem morális megfontolásokból. A populizmus a „mi” versus „ők” szembeállítással a világosság és a sötétség (örök) harcát reprodukálja a politikai színtéren.

A vékony központú ideológiaként értelmezett populizmus harmadik magkoncepciója a népszuverenitás elve, ami ez esetben Rousseau nézeteinek egy nagyban leegyszerűsített, lecsupaszított interpretációja. A népszuverenitás a „tiszta” emberek, gyakorlatilag a többség akaratának megjelenítése, a politika ugyanis nem más, mint ezen homogén közösség jóléte javításának szándéka. Bármely cselekedet vagy döntés, amely szembemegy ennek a közösségnek az érdekeivel, morálisan elítélendő és büntetendő. Ebben az értelmezésben a kisebbségek jogainak érvényesítése, a különféle részérdekek megjelenítése ellentétes a népszuverenitás elvével. Mivel a populizmus definíciószerűen a többség (vagy még inkább: csak és kizárólag a többség) akaratának, érdekeinek érvényesítését jelenti, ezért gyakorta utal úgy rá, mint a demokrácia sajátos korrekciójára (Mény és Surel, 2002).

A populizmus mindazonáltal nem állítható egy sorba az olyan nagy és teljes ideológiákkal, mint a szocializmus vagy a konzervativizmus. A populizmus egy csak viszonylag szűken értelmezhető ideológia, ezért is hívják vékony központúnak.1 „Kaméleontermészetű: a populizmus lehet jobb- vagy baloldali, felülről lefelé vagy alulról felfelé szerveződő, erős vezetőkre támaszkodó, vagy akár vezető nélküli” (Mudde és Rovira Kaltwasser, 2013: 153). Ez a sokszínűség az, ami első megközelítésben rendkívül nehézzé teszi a populizmus kategorizálását és különösen közpolitikai vagy gazdaságpolitikai minősítését. A populizmus egyik esetben inkább baloldali, mint történt az Latin-Amerika legtöbb országában. De balos verziói jelentek meg Nyugat-Európa több országában is, így Görögországban, Spanyolországban vagy Olaszországban. Az öreg kontinensen és különösen a rendszerváltó Kelet- és Közép-Európában ugyanakkor a populizmus jobboldali változata(i) hódít(anak). A populizmust ideológiaként megragadó megközelítés így azt is hangsúlyozza, hogy a jelenséget nem lehet(séges) izoláltan tanulmányozni, hanem csakis azzal/azokkal a társideológiákkal együtt, amelyek végső soron politikai programját definiálják (Mudde és Rovira Kaltwasser, 2018: 1670).