A térről és időről szóló vizsgálódások gyakran hivatkoznak Immanuel Kant filozófusra, aki azt állította, hogy ezek a fogalmak a priori kategóriák, amelyeket nem lehet közvetlenül tanulmányozni. „A tér nem egyéb, mint a külső érzékek minden jelenségének formája […] [amely] minden valódi percepció előtt, tehát a priori van megadva az elmében, és […] [amely magában foglalja] a tárgyak viszonyainak elveit minden tapasztalat előtt.”1 A tér és az idő így tehát a világegyetem axiómái, merőlegesek egymásra, és minden egyéb dologtól függetlenek. Az epizodikus emlékezet szempontjából ennek a szétválasztásnak ökonómiailag is sok értelme van. Ha az agynak egy listát kellene tárolnia életünk minden egyéni tapasztalatáról (vagyis a mit, hol és mikor minden egyes kombinációjáról), a lista rendkívül hosszú lenne. Kódolása rendkívül nagy tárolókapacitást igényelne, és ennyi emlék visszahívása is bonyolult lenne. Borges novellájának hőse, Funes, az emlékező, kifogástalan memóriával bír, és képes felidézni előző napi tevékenységének minden egyes mozzanatát, csakhogy ehhez egy teljes napra van szüksége.2 Egy alternatív megoldás az, hogy a mit, hol, mikor komponenseket külön tároljuk, és az eredeti epizódot úgy reprodukáljuk, hogy a mit visszaillesztjük a hol és mikor komponensekbe. Egy ilyen perspektívában az epizodikus emlékezet idegtudományának az agy tér- és időmechanizmusaira kell fókuszálnia. De vajon tényleg tudjuk, hogy mit keresünk?