A tér és az idő mérésére szolgáló agyi mechanizmusok szükségképpen következtetéseken alapulnak, mert míg a látást, a hangot, a szagot, a tapintást vagy a saját mozgásunkat specifikus receptorokkal érzékeljük, a tér és az idő érzékelésére nincsenek szenzoraink. Más szóval, a kívülről-befelé megközelítéssel nem tudjuk nyomon követni őket. Ennek ellenére az idegtudósok kezdetben egocentrikus perspektívából határozták meg a teret, amely perspektíva azt tükrözi, hogy az érzékelőink milyennek találják a külvilágot. Ez a megközelítés vezetett ahhoz a nézethez, hogy a térnek számos különböző alfaja van, attól függően, hogy milyen perceptuális rendszert használunk. Ha a test és a fej fix, de a szemek mozoghatnak, akkor a tér maga a látómező, amit okulo-motoros látótérnek is hívnak. Ha a fej szabadon mozghat, akkor cephalo-motoros látótérrel van dolgunk. A helyváltoztató mozgásnál lokomotoros látótérről beszélünk. Az okulo-motoros látótér maga is tovább osztható foveális és perifériás mezőkre. Hasonló felosztást alkalmaztak a halló-, szaglás- és szomato-szenzoros térre is. A kézünkben lévő tárgy a tenyér-térben helyezkedik el. A szájunkban lévő cukorka az orális térben van. A karmozgások hatótávolságán belül eső dolgok az elérési térbe tartoznak. Az instrumentális teret úgy határozhatjuk meg, mint az eszközökön keresztül észlelt dolgokat. Amikor autóban utazunk és áthaladunk egy kátyún, a zökkenést, amit érzünk, az autón kívülre vonatkoztatjuk. A vizuális terünket nagyságrendekkel megnövelhetjük, ha távcsövön keresztül nézzük a világot.