A hátsó parietális terület másik fő célpontja a parahippokampális kéreg, amely az entorhinális kérgen keresztül a hippokampusszal áll kapcsolatban. A hippokampusz idegköreinek komputációi elsősorban a térbeli navigációval függnek össze. A hippokampális és az entorhinális főneuronok olyan helymezőkkel és rácsmezőkkel rendelkeznek, amelyek egy kétdimenziós környezet explicit x-y koordinátáit határozzák meg, és így térképet alkotnak (lásd 5. és 7. fejezet). E sejtek által meghatározott pozíciók együttesen a tér allocentrikus, nem vektoriális reprezentációját adják. Ezt a John O’Keefe és Lynn Nadel által kidolgozott tér-képezés elméletet a kanti filozófia ihlette.1 Ebben a modellben a tér nem egy független entitás a külvilágban, hanem az agy konstruálja meg fragmentumokból és kapcsolatokból. Hogyan teszi ezt az agy, tekintve, hogy nincsenek kimondottan a térérzékelésre dedikált szenzorai? A távolság és az időtartam nem alapelvekből ered, hanem a látás, a hallás, a szaglás és propriocepció szolgál a tárgyak helyzetének és távolságának kalkulálására. Ahogy az állat mozog a környezetben, a térképet többféle mechanizmus hozza létre, így például a lépésszám számlálása, a saját mozgáshoz képest változó optikai és szomatoszenzoros jelek, valamint a vesztibuláris gyorsulási jelek.2