Az, hogy a kívülről-befelé vagy a belülről-kifelé cselekvésközpontú keretrendszer mellett kötelezzük-e el magunkat, az alapvető agyműveletekről alkotott elképzeléseinkre is kihat. Az egyik legrégebbi kívülről-befelé nézetet Arisztotelész fogalmazta meg, aki szerint tiszta lappal (vagyis tabula rasával) születünk, amelyre ezután ráíródnak a tapasztalatok.1 A tabula rasa nézet a kívülről-befelé keretrendszer szinte elkerülhetetlen feltevése, mert az empirista felfogás szerint az agy célja az igazság megismerése és megjelenítése a maga valóságos részleteivel. Ez a nézet hatással volt a keresztény és a perzsa filozófiákra, a brit empirizmusra és a marxista elméletre, hogy végül a kognitív tudományok és társadalomtudományok vezető irányzatává váljon.2 Hasonlóan a szabad akarat elképzeléséhez, miszerint az ember bármit megtehet, a tabula rasa gondolatából az következik, hogy egy üres agyra bármit fel lehet írni. Bár én még soha nem találkoztam olyan idegtudós kollégával, aki nyíltan elkötelezte volna magát a tabula rasa nézet mellett, sok kísérlet és agymodellező tanulmány ma is ezen az asszociációs filozófián alapuló keretet, vagy annak mai, „konnekcionista” változatát tekinti mérvadónak. A konnekcionizmus fő gondolata – amely különösen a kognitív pszichológiában és a mesterségesintelligencia-kutatásban van jelen3 – az, hogy az észlelés és a megismerés egyszerű és egyforma neuronokból álló hálózatokká írható át, amely hálózatokban a neuronok viszonylag véletlenszerűen és többnyire hasonló szinaptikus kapcsolatokkal kapcsolódnak egymáshoz. Mi sem áll távolabb a tényektől, mint azt majd a 12. fejezetben kifejtem, itt viszont csak röviden összefoglalom.