Grastyán energikusan, ötletekkel telve tért vissza New Yorkból. Annak ellenére, hogy ő volt az egyetem legismertebb, nemzetközi hírnevű agykutatója, újabb akadályt kellett leküzdenie ahhoz, hogy megpályázza a tanszéki állást. Ez a szovjet rendszer maradványa volt, az úgynevezett „tudományok doktora” fokozat (némileg hasonló a német rendszerben a habilitációhoz). A legtöbb jelölt összeállított egy listát a tanulmányaiból, hogy teljesítse ezt a kötelezettséget. Grastyán viszont komolyan vette, és egy közel 1000 oldalas tanulmányt írt magyarul, ami két évig tartott. Véleményem szerint ez elpazarolt energia volt, amelynek csak egy haszna volt, éspedig számomra: az ebédbeszélgetéseink néhány kiválasztott kollégájával hosszabbra nyúltak, így sikerült mesterem gondolkodásába mélyen belátni. Az előadások és szemináriumok egy absztrakt átlagemberre vannak szabva, azzal a naiv feltevéssel, hogy a hallgatóság minden részletet megjegyez és követi az előadó logikáját. Ezzel szemben a kiscsoportos (ebéd körüli) beszélgetések lényege az alaplogika megkérdőjelezése, a tisztázásra és egyszerűsítésre való törekvés, a magyarázatok és válaszok keresése kötöttségek nélkül, ahol a hangsúly nem a nagy témakörök lefedésén, hanem a kritikus részletek megértésén van. Pályafutásom során igyekeztem Grastyán személyiségét utánozni, aki példamutatással és empátiával mentorált, és hűséget ajánlott megérdemelt tanítványainak.