A taxisofőröm a repülőtérről kitett a Veterans Administration (VA) kórháznál, én pedig elindultam megkeresni Eidelberg professzor laboratóriumát. Mivel szombat délután volt, a portás közölte velem, hogy senki sincs a laborban, de felhívta Eidelberg technikusát, aki volt olyan kedves, hogy értem jött, és elvitt Eidelberg házához, jó tíz mérföldre a kórháztól. Tájékoztatott, hogy dr. Eidelberg Peruban van egy hétig, de addig is maradhattam a házban, ahol a hűtőben volt elég étel számomra. A nappaliban találtam egy térképet San Antonióról, és próbáltam kitalálni, hogyan használhatnám az időmet arra, hogy megismerjem a várost, amíg arra várok, hogy elkezdjek dolgozni. Két autó parkolt a garázsban, és találtam egy kulcsot a Volvóhoz. Másnap San Antonio belvárosába hajtottam, hogy megnézzem a híres Alamót. Amikor már a városban voltam, meghallottam egy rendőrautó vad szirénázását, amit az amerikai filmekből ismertem. Amikor megláttam a mögöttem villogó kék-piros fényeket, nem volt kétségem afelől, hogy én vagyok a célpont. Nem jó jel. Mivel rendőrállamból származom, mindig is féltem a hatóságoktól, és még ma is kellemetlen érzéssel tölt el, ha egyenruhás embert látok. Nem volt nálam az autó forgalmi engedélye, a jogosítványom pedig magyar nyelvű volt. Próbáltam a legjobb angolságommal elmagyarázni a rendőrnek, hogy ki vagyok és mik a szándékaim. Ő világosan elmagyarázta nekem, hogy az autósok még Európában sem hajthatnak egyirányú utcában az ellenkező irányban, és utasított, hogy kövessem őt. Miközben követtem, különböző forgatókönyveket képzeltem el a fejemben a fogdától a Magyarországra való visszatoloncolásomig. A rendőr egy ponton megállt, kiszállt az autójából, és rámutatott egy régi épületre. „Ott van az Alamo”, majd elhajtott. Ez az emlékezetes élmény megtanított arra, hogy a józan ész és a jóakarat a világ egyes részein még használatosak.