Case Vanderwolf kivételesen melegszívű mentor volt. Gyakran töltöttem a hétvégét a házában, ahol ő és élettársa, Judy középkori receptekből készítettek ételeket. Vacsora után hosszú sétára indultunk, botokkal a kezünkben, hogy elhárítsuk a kóbor kutyák vagy vaddisznók esetleges támadásait. Soha nem ért bennünket támadás, de Case vadász volt, a vadon embere, így mindig mindenre felkészült. Minden nyáron kenutúrára mentek Észak-Ontarióba, és meghívtak minket az éves kirándulásukra, Case lányával és egy torontói házaspárral együtt. Heten repültünk egy hidroplánnal, és egy nagy tavon szálltunk le a semmi közepén. Csak Case és Judy tudta, hogyan kell megfelelően kezelni a kenut, és csak Case-nek volt fogalma (és térképe) arról, hogy hol vagyunk. Mindig előre figyelmeztetett minket, ha vízesés volt várható, és ilyenkor a kenut és a teljes felszerelésünket a fejünkön kellett átcipelnünk a folyó felső szakaszáról az alsó szakaszra. Naplemente után sátrat vertünk, majd tüzet raktunk és vacsorát főztünk. Az élelmet tartalmazó hátizsákot a lehető legtávolabb kellett elhelyezni a sátortól, arra az esetre, ha éhes medvék érkeznének. Mégis, egyik éjszaka a sátorból kilépő feleségem közelről szembetalálkozott egy méretes medvével. Szerencsére a medve aznapi programjában nem szerepelt az ártatlan magyar megtámadása. Egy másik alkalommal egy óriási jávorszarvas ugrott át a patakon a gyorsvonat sebességével a kenunk előtt. A harmadik nap után Veronika és a torontói házaspár már arról beszélgettek, hogy milyen halált szánnak Case-nek mindezekért a megpróbáltatásokért, de végül elhalasztották tervük végrehajtását, mert féltek, hogy Case nélkül soha nem jutnánk vissza a civilizációba.