Augusztusban Budapesten rendezték meg a második Idegtudományi Világkongresszust (IBRO). Két pályázatot nyújtottam be pécsi szatellitrendezvények szervezésére. Az első pályázat a Synaptic Plasticity in the Hippocampus címen futott Helmut Haasszal, akivel Magdeburgban kétszer is találkoztam, a második pedig az agyszövet-transzplantációról szólt, Rusty Gage-dzsel, Anders Björklunddal és Albert Aquayóval. Amikor mindkettőt elfogadták, pánikba estem. Hogyan fogok tudni ilyen fontos eseményeket San Diegóból távmunkában megszervezni? A volt technikusom és két volt pécsi diákom segített ebben. Pécsi és amerikai cégektől is gyűjtöttem pénzt. Magyarországra 5000 dollár készpénzzel a zsebemben érkeztem meg (magyar állampolgároknak ekkoriban tilos volt külföldi valutát birtokolni), és hoztam két mikromanipulátort, amit az élettan tanszéki kollégáim rendeltek, 6000 dollár értékben, amiért magyar forintot vártam az egyetemtől. Helmut 10 000 svájci frankot hozott a táskájában. A plaszticitási szatellitre körülbelül 120 résztvevőt vártunk, a terület valamennyi jelentős képviselőjét. Helmut és én három nappal korábban érkeztünk, hogy a szállodai szobáktól kezdve a katedrálisban tartott koncertig mindent leellenőrizzünk. Rájöttünk, egy fontos dolog hiányzik: a poszterállványok. Miután minden ismerősömet felhívtam információért, egy kapcsolat a Fegyveres Erők Házához vezetett, és még a főtiszt nevét is megtudtam. Az irodájába belépve elmagyaráztam neki, hogy ez a nemzetközi konferencia a világ tudósainak hódolatát tükrözi nagyszerű szocialista rendszerünk eredményei előtt. Egy borítékot is letettem az asztalára. Megnézte (10 000 forint, kb. egyhavi fizetés volt benne), becsúsztatta fiókjába, és megkérdezte, hány állványra van szükségem. Helmut megdöbbenve látta, hogy katonai teherautók jelennek meg a konferencia-szálló előtt, és katonák állítják fel a posztertáblákat. Helmut és én a három napra készpénzzel fizettük a szállodai szobákat, az ebédeket és a vacsorákat, beleértve a cigányzenekart is, és fel voltunk készülve rá, hogy a hatóságok bármikor letartóztathatnak. A résztvevők többsége ugyanabban a szállodában szállt meg, míg a maradék különböző helyeken szétszórva. Akkoriban Pécsett volt egy nemrég nyílt, privát családi szálloda, amelynek tulajdonosával néhány évvel korábban már találkoztam. Volt egy epilepsziás fia. Megkértem, hogy támogassa a konferenciánkat, és ő nagylelkűen felajánlotta nekünk az összes szobáját, valamint a saját lakását is ingyen. John Disterhoft Chicagóból, aki néhány évvel korábban meglátogatott Pécsett, a magyarországi „egyszerű” életkörülményekről mesélt gyermekeinek, és elhozta őket Pécsre. Én nem tudtam, hogy John az utazást gyermekei számára nevelési céllal tervezte, és a családját a szálloda tulajdonosának privát lakosztályában helyeztem el. Nos, az amerikai gyerekek megtanulták, hogy a szocialista rendszerben élő családoknak fényűző otthonuk van, fehér zongorával a nappaliban.