A nucleus basalis és a talamusz tanulmányozásával párhuzamosan folytattuk a transzplantációs kísérleteinket Rustyval. Megfigyeltük, hogy a fimbria-fornix léziót követően a hippokampuszban krónikus epileptiform események jelentkeznek, és úgy tűnt, hogy egy ilyen preparátum alkalmas annak vizsgálatára, hogy a neuronátültetés miként hat a hippokampusz ingerelhetőségére. Szinte minden idegszövet-átültetés rontott a helyzeten, és rohamokat váltott ki. Végül sikerült elnyomni az epileptiform eseményeket azzal, hogy embrionális locus coeruleusból származó neuronokat ültettünk át közvetlenül a deafferentált hippokampuszba. Ezen aprócska siker ellenére kissé elbizonytalanodtam a kutatásom irányát illetően. Nem igazán ismertem ki magam az amerikai akadémiai struktúrában, és bizonytalan voltam a jövőmet illetően. A Rustyval közös transzplantációs kísérletekre beadott támogatási pályázatok sikeresek voltak ugyan, de Rusty is felismerte, hogy ez az irány önmagában nem életképes kutatási cél. Saját csoportja gyorsan áttért az idegnövekedési faktorok vizsgálatára és új géntechnológiai módszerek alkalmazására. Ő egyik napról a másikra keresett előadó és sztár lett ezen az új területen, ami végül a sikeres karrierútja lett (ma a Salk Intézet igazgatója). Én úgy éreztem, hogy az idegkörökre összpontosító kutatásom és az általam tökéletesíteni próbált in vivo módszerek nem elég érdekesek. Az álláshirdetésekben szinte kizárólag az in vitro módszereket alkalmazó kutatókat kerestek. Rusty szélesebb látókörrel és optimistábban látta az életet, és támogatta az amerikai „zöldkártya” kérelmemet. Ugyanakkor azt javasolta Bob Katzmannak, hogy ajánljon fel nekem egy rezidens tanári állást. Felbátorodtam, amikor a kar váratlanul felajánlotta nekem a docensi címet, ami hatalmas ugrás volt az ösztöndíjas posztdoktori címhez képest. Ez nagyszerű hír volt.