A nagyléptékű neuronfelvétel programunk Jerry Pine-nal, a CalTech nagyszerű fizikusával való találkozással kezdődött, aki azzal keresett meg, hogy építsünk és teszteljünk egy „tenyésztett neuronszondát”, amely ötvözi magában a neuronátültetést, az elektróda-neuron interfészt és egy vezérlőeszközt. A szonda egy 16 üreggel ellátott szilícium-chip volt, amelyekbe egyesével disszociált magzati szeptális vagy hippokampális neuronokat lehetett elhelyezni. A szonda hippokampuszba való beültetésétől azt vártuk, hogy annak neuronjai kapcsolatba lépnek a gazdatest agyával, így a stimulálásukkal vezérelni tudjuk majd a gazdatest agyát. Az orosz posztdoktorom, Anatol, aki lelkes teniszező volt, élvezettel pöckölte be a lebegő neuronokat a szonda üregeibe, azt képzelve, hogy „mikrogolfot” játszik a mikroszkóp alatt. A kísérletek során Jerry bemutatott Ken Wise-nak, a BellLabs öregdiákjának, aki a Michigani Egyetem villamosmérnök professzora és a MEMS-program létrehozója volt. Ken a szilícium mikromegmunkálásán töprengett, hogy az idegsejtek detektálására használt hagyományos huzalelektróda helyett ilyen beültethető szilícium mikrochip elektródákkal váltsa fel. Én ezen új módszer mellett tettem le a voksomat, tudván, hogy a fémvezetéknek csak egy hasznos pontja van, a hegye, míg a többi része csupán töltelékanyag, amely az idegsejteket csak megöli vagy összenyomja. Egyetlen szilíciumszondával viszont gyakorlatilag az egész felszínen több száz helyről lehet felvételt készíteni. Ken és én egy CalTech-vacsorán találtunk egy távoli asztalt, és még aznap este 4-szárú és 6-szárú elektródatervekkel álltunk elő. Ken csoportja alkotta meg a „michigani szondákat”, amelyekből később a NeuroNexus cég és a mai Neuropixelek előfutára lett. Az összes korai „michigani szondát” akut kísérletekhez tervezték, nyomtatott áramkörös lapra (PCB) bekötéssel. A Rutgersen a lehető legkisebb méretre vágtam-reszeltem ezt a lapkát, a mikroszkóp alatt vezetékeket forrasztottam hozzá, egy mikrovezérlőhöz erősítettem, hogy aztán tartósan be lehessen ültetni egy patkány agyába. Amikor legközelebb találkoztam Kennel, és megmutattam neki a „csonkolt” lapkát és a 24-csatornás MOSFET előerősítőmet, hitetlenkedett. Ezzel kezdődött 30 éves együttműködésünk és barátságunk. Az új szondák lehetővé tették, hogy egyszerre akár 50 neuronról is felvételt készítsünk, ami nagy ugrás volt az addigi 1–3 neuronhoz képest, valamint azt is, hogy a meredekhullám-fodrozódások alatt vizsgáljuk a „neuronpopulációk időben változó szerveződését”. Az új megközelítéssel 18 hónappal azután, hogy a Rutgershez csatlakoztam, elkészült az első jelentős cikkünk, amely kimutatta, hogy „a gerjesztett interneuronok erőteljes depolarizációja e sejtek nagyfrekvenciás tüzelését eredményezi, amelyek viszont meghatározzák a piramissejtek kisülésének pontos időzítését” (Science, 1992).