Amikor 2011 februárjában a Santa Fe Institute konferenciaterméből visszatértem a szobámba, üzenetet kaptam Dániából, hogy hívjam vissza a számot. Mivel nem volt túl sok ismerősöm Dániában, csodálkoztam, hogy miért ez a sürgősség. Aztán eszembe jutott, hogy néhány hónappal korábban javaslatot nyújtottam be Somogyi Péterre a Lundbeck Alapítvány által újonnan alapított Agy-díjra. Titkon remélve, hogy a jelöltem kapja meg a díjat, visszahívtam a számot. Miközben hallgattam, nem egészen értettem, hogy a hívó miért gratulál nekem, de lassan leesett, hogy valójában én vagyok a három nyertes egyike. A hívó azt mondta, hogy a hivatalos bejelentésig nem árulhatja el a többi nevet, majd otthagyott a kínzó bizonytalanságban. Mi van, ha én megkapom ezt a rangos díjat, Péter pedig nem? Ki jelölt engem? Mint később megtudtam, senki sem jelölt engem. Amikor azonban a bizottságnak két névre, Péterre és Freund Tamásra esett a választása, a tagok úgy érezték, hogy én is ebbe a csoportba tartozom. Hármónk jutalmazása a magyar idegtudomány évszázados tündöklése előtt tisztelgett. A Rutgers magas szintű adminisztrátorai nem sokat törődtek a díjammal, mivel már távozóban voltam onnan. A NYU adminisztrációja úgy érezte, hogy az eredményeim a Rutgershez tartoznak. Freund Tamásnak köszönhetően azonban Magyarországon mindhárom nagy napilap címoldalon foglalkozott az Agy-díjasokkal. Még egy fát is ültettek nekünk, más neves magyar tudósok fái közé a balatonfüredi Tagore-parkban.