Az okos szkeptikus természetesen érvelhet amellett, hogy nincs értelme a cselekvés-észlelés „tyúk vagy tojás” típusú, kétirányú problémáját előtérbe helyezni, mivel ez egy körbenforgó probléma. Gyakran használatos érv az észlelés-cselekvés ok-okozati irány mellett az egyszerű reflexek, például a patelláris reflex megléte. Amikor egy neurológus reflexkalapáccsal megüti a térdkalács-ínt, az megnyújtja a quadriceps izom izomorsó receptorait. Az izomreceptorok a gerincvelő dorzális gyökér ganglionjában lévő neuronok perifériás axonnyúlványai, és a nyújtás keltette változást ők továbbítják a gerincvelő ventrális szarvának neuronjai felé, amelyek viszont az axonjaikkal ugyanezen quadriceps izmot idegzik be. Minden alkalommal, amikor a neurológus megüti az inat, a monoszinaptikus válasz aktiválódik, és rúgás figyelhető meg. Ugyanakkor a dorzális gyökér ganglionban lévő neuron egy másik axonága ugyanezt a tüskeüzenetet elküldi a gerincvelő egy másik neuronjának is, amely továbbítja az információt a talamusz felé. Az érvelés szerint a Bell–Magendie-szabállyal összhangban a szenzomotoros reflexnek az észlelés evolúciós előfutárának kell lennie. De ki észlel? A ganglion neuronja, a ventrális szarv motoros neuronja vagy a talamusz? Mi van akkor, ha valamilyen betegség elpusztítja a motoros neuronokat, de érintetlenül hagyja a szenzoros utakat az izmoktól és a bőrtől a gerincvelőig, a talamuszig és az agy többi részéig? Nyilván nyújtási reflex nem lép fel. De vajon a beteg ekkor érzékeli-e a kalapács ütését? Én a nemleges válaszra szavazok, mert az ütés által kiváltott neuronális aktivációnak nincs jelentése vagy jelentősége az agy számára, mivel nem lett megalapozva.