A motoros és szenzoros funkciók hagyományos szétválasztása még nagyobb hangsúllyal kerül elő a szomatoszenzoros rendszer bemutatásánál. Ezt illusztrálják explicit módon a motoros és szenzoros „homunculusok” klasszikus tankönyvi figurái, amelyek feladata az, hogy észleljenek, illetve cselekedjenek, a köztük felrajzolt egyirányú, a szenzorostól a motoros felé irányuló kommunikációval.1 A rágcsálókkal kapcsolatos legújabb felfedezések azonban merőben más képet tárnak elénk. A rágcsálóknak egy jól kidolgozott bajuszrendszerük van, amellyel képesek a környezetüket, különösen a sötétben, letapogatva felfedezni. A bajusz úgy tapogatja a tárgyakat, mint az ujjak. Az input és az output pályák között több hurok is van, némelyikük rövid, agytörzsi kapcsolatok, mások hosszabb, talamikus, kortikális és cerebelláris pályák. Fontos megjegyezni, hogy számos anatómiai bizonyíték azt mutatja, hogy a szenzoros és a motoros területek közötti jelforgalom még az agykéregben is kétirányú. A bajusz mozgásának jelei elérik a szomatoszenzoros területet, ahol járulékos kisülésként funkcionálnak. Ezek a jelzések lehetővé teszik e terület neuronjai számára, hogy időben integrálják több bajusz mozgását és tapogatózását, amelyek kulcsfontosságúak az objektumok azonosításához és az aktív érintéssel történő navigációhoz. Ezenkívül a bajuszreprezentáció szomatoszenzoros területe (az úgynevezett barrel cortex) ugyanilyen direkt és jelentős motoros szabályozási útvonal. A neuronok aktiválása a „szomatoszenzoros” kéregben ugyanolyan hatékonyan szabályozza a bajusz mozgásait, mint az anatómiailag kijelölt motoros kéreg ingerlése. A szomatoszenzoros kéregből a gerincvelőbe tartó közvetlen anatómiai projekciók nemcsak rágcsálókban, de a majmokban is jelen vannak, ami arra utal, hogy a különböző fajokban hasonló mechanizmusok működnek.2