Amikor a 20. században az idegtudomány színre lépett, minden további megfontolás nélkül átvette James fogalmait, és programot dolgozott ki arra, hogy mindegyikük számára otthont találjon az agyban (pl. az emberi képalkotó kísérletek révén), valamint beazonosítsa a mögöttük álló idegi mechanizmusokat (pl. a neurofiziológiában). Ez a stratégia a mai napig töretlen. Az idegtudósok túlnyomó többsége nem tesz mást, mint kiválaszt egy tételt James tartalomjegyzékéből, és kijelenti: „Ez a probléma érdekel engem, és megpróbálom megfejteni, milyen agyi mechanizmusok állnak mögötte”. Vegyük észre azonban, hogy ez a kutatási program – megtalálni a tételezett mentális struktúrák és az értük „felelős” fizikai agyterületek közötti összefüggéseket – lényegében nem különbözik a frenológiától. A különbség annyi, hogy ahelyett, hogy az elmével kapcsolatos kategóriák és a koponya domborzata között keresnénk az összefüggéseket, ma csúcstechnikai módszerekkel az egyes neuronok tüzelési mintázatairól, a neuronális kapcsolatokról, az idegpopulációk kölcsönhatásairól, a génexpresszióról, a funkcionális MRI (fMRI) kimutatta elváltozásokról és más bonyolult változókról gyűjtünk információkat. Az alapvetés azonban ugyanaz maradt: megmagyarázni, hogy az ember kitalálta kategóriák hogyan függnek össze az agytevékenységgel.