A morzejeles kommunikáció kicsit olyan, mint az emberi beszélgetés. A megszólalók váltják egymást, és rendszerint egyszerre csak az egyikük beszél. A dekódolás egyszerű, ha birtokunkban van a rejtjelező kulcs. De próbáljuk csak megfejteni a „párhuzamos morzekódba” ültetett információkat (7.1. ábra)! Noha sok dekódoló mechanizmus, beleértve a vizuális rendszert is, könnyedén felismeri azt, hogy a kép elkülönülő mintázatokat tartalmaz, ha szimplán csak nézzük a rejtjelező kulcs nélkül, akármennyi ideig szemléljük is, nem fedi fel az üzenetét. Ha azonban ezeket a mintázatokat átalakítanák hanggá, a legtöbb ember azonnal zeneként ismerne rájuk, néhányan pedig még azt is felismernék, hogy Beethoven V. szimfóniájának egy részletéről van szó. Ez a felismerés azért következik be, mert a hallórendszer rendelkezik a szükséges rejtjelezővel, míg a vizuális rendszer nem – hacsak nem képzett zenészekről van szó. A hangjegyek párhuzamos folyamai bonyolultnak tűnnek, de ha az olvasómechanizmust rájuk hangolják, sokkal gazdagabb információkat tudnak közvetíteni. Ha megvizsgáljuk az ábra jobb oldalát, láthatjuk, hogy miért. Minden egyes időcella változatos hangtöredékek egyedi konstellációját tartalmazza (azaz egy populációvektort; ld. 4. fejezet), és az egyik celláról a másikra való váltás is jellegzetesen eltérő. Így a hangjegyek szekvenciálisan egyedi populációvektora lehetővé teszi a nézők számára, hogy dekódolják a dallamot (amennyiben az ismerős nekik), oly módon, hogy egy kis töredékből kiegészítik a mintázatokat. Az agy sejtegyüttes-szekvenciái hasonlóan épülnek fel, és hasonló módon olvashatók.