A fonás a kender, len vagy gyapjú fonallá sodrása. „A fonás eszköze a kézzel pörgetett orsó vagy a lábbal hajtott rokka. A fonásra szánt rostcsomót laza göngyöleggé formálva a guzsalyra vagy a rokka pálcájára felkötik, hogy munka közben a kéz számára legalkalmasabb helyen legyen. A fonás három összefolyó mozzanatból áll: a szálhúzásból (bal kézzel a rostcsomóból), az alapsodrásból (ugyanezen kéz három első ujjával) és a fonal teljes besodrásából (a jobb kéz pörgette orsóval, ill. a rokkával). A kész fonalat az orsó szárára tekerik, ill. a rokkával a fonással egyidejűleg a csévére hajtják. A régebbi orsó helyébe sok helyen a termelékenyebb rokka lépett” (Szolnoky – Hoppál 1979). „A fonás lényege, hogy a párhuzamosra rendezett elemi szálakat összesodorva és végtelenítve összefonjuk (sodorjuk), így hozva létre a végtelen fonalat. Az összesodort elemi szálak között súrlódás támad, s ez az erő tartja össze a szálakat. Az így létrehozott egyágú »szál« a fonal” (Landgráf 2012: 48). A kézi fonás évszázadokon keresztül a nők rendszeres tevékenységei közé tartozott, a szövéshez szükséges nagy mennyiségű kendercérnát és gyapjúfonalat tizenéves koruktól kezdve nagyon idős korukig fonniuk kellett. Mivel a fonás nagyon időigényes tevékenység volt, a 19. század végétől kezdve az asszonyok szívesebben vásároltak pamutfonalat vándorkereskedőktől vagy boltból (Fülöp 2012: 22).