Az életmű és életrajz felvázolása után a Carroll-recepció rövid körvonalazására vállalkozom, hogy később ebben a kritikai kontextusban helyezzem el saját hipotézisemet és kutatási eredményeimet. Érdemes leszögeznem, hogy bár az irodalomelméleti, kultúrkritikai trendek változásának megfelelően tapasztalhatunk elmozdulást a szerző alakjának mitizálásától a különböző olvasói nézőpontok függvényében változatosan artikulálódó értelmezésekig, majd az öndekonstruáló szöveg fogalmáig – a mai kritikai konszenzus szerint a carrolli œuvre az interpretációs lehetőségeknek korlátlan szabadságot biztosító „nyitott mű”1 iskolapéldája – ugyanakkor Carroll esetében a korpusz valamiféleképp elválaszthatatlannak tűnik az alkotó alakjától, amelyet ugyanazon ellentmondásosság határoz meg, mint a nevéhez fűződő, értelem és értelmetlenség határvonalainak elbizonytalanításával játszó nonszensz írás-/látásmódot. A nehezen alátámasztható retrospektív spekulációk fényében Carroll egyszerre sejlik fel gyermeklelkű aszexuális agglegényként,2 bűnös vágyait elfojtó pedofilként,3 magasan funkcionáló autistaként4 és nosztalgikus-melankolikus infantilis karakterként.5 Ugyanakkor Carroll 21. századi tudományos fogadtatását a biográfiai, recepcióesztétikai, (poszt)posztsrukturalista nyelvfilozófiai, műfajelméleti, ideológiakritikai, kultúrtörténeti, természettudományos, ludológiai elemzések és egy sereg más megközelítés együttállása határozza meg: az olvasatok diverzifikációja az életmű sokoldalúságát, a jelentések képlékenységét támasztja alá.