A francia nyelvfilozófus Jean-Jacques Lecercle szerint a nonszensz lényege a metatextuális önreflexió gerjesztése: a nyelvi jelrendszer hiátusaira, transzgresszív kapacitásaira, a rendellenes nyelvműködtetés performativitásából fakadó, alternatív jelentésgeneráló (disz)funkciókra való ráébresztés; szembesítés azzal, hogy a játékos többértelműség nemcsak a költői kifejezésmód sajátja, hanem a köznapi kommunikációnkban is ott lappang aktiválásra várva, felszabadító potenciállal bírva. A kérdést kultúrtörténeti kontextusba helyezve Lecercle úgy véli, hogy az általa a műfaj csúcsaként számontartott, angol nyelvű viktoriánus nonszensz gyerekversek és mesefantáziák (köztük Lewis Carroll, Edward Lear, Christina Rossetti vagy Jean Ingelow alkotásai) a 19. század végén bevezetett iskolarendszer szigorú fegyelmezői mechanizmusaira érkező ellenreakciókként is értelmezhetők. A moralizálásmentes, bolondos írások gyakran épp a kötelezően oktatott tananyagban szereplő didaktikus versikék paródiái voltak, s ugyanakkor persze kifigurázták a tiszta gyerekirodalommal kapcsolatos társadalmi elvárásokat éppúgy, mint a korabeli burzsoázia – a polgári réteg mint normativitást diktáló értelmezői közösség – illemszabályait és a monarchia önkényuralmát. Sőt, magát a nyelvet is úgy forgatták fel, mint az egyént szabadságjogaitól megfosztó, intézményesített elnyomó rendszer, amelyet belülről, saját eszközeivel igyekeztek kikezdeni, izgalmas ellennarratívákat produkálva.1