„Mit ér egy könyv képek meg versek nélkül?”1 – töpreng el a nyári rekkenő hőségtől kába Alice tétlenül üldögélve olvasó nővére mellett az árokparton, mielőtt a Csodaországba tovasiető Fehér Nyúl nyomába eredne, hogy kezdetüket vegyék kalandjai. A regényt nyitó költői kérdés megválaszolatlanul marad, ám metafikcionális üzenete áthatja a művet: a vizualitás (képek) és a verbalitás (versek) számára szervesen összefonódó, egymást kölcsönösen kiegészítő szerepet jelöl ki a történetmondásban, eredendően képeskönyvként megálmodott mesefolyamban. Az olvasmány hasznosságára való rákérdezés egyúttal a dulce et utile hagyományban – az egyszerre nevelni és gyönyörködtetni kívánó irodalmi szövegek között – helyezi el az Alice álombeli kalandjai képezte leendő szöveget, melynek befogadója a kép-szöveg, szórakoztató-tanulságos dichotómiák keresztmetszetében hivatott leképezni a képtelen történéseket – a didakszismentes nonszensz mesefantázia műfajának helyet követelve a konvencionálisan nevelői célzattal társított gyerekirodalmi tradícióban. Jelen fejezet az olvasót célzó kihívás első felére koncentrál, azt boncolgatva, miképp képeződik le a képtelenség a nyelvi ábrázolás és a szöveget kiegészítő és/vagy ellenpontozó illusztrációk dinamikus összjátéka révén. Hogyan valósul meg a nonszensz irodalmi műfajának célkitűzése, az elmondhatatlan elmondása, a diszkurzív és piktoriális reprezentáció határait összehangoltan feszegető, és a célközönség interaktív részvételét sürgető szerző és illusztrátor együttműködése jóvoltából Csodaország és Tükörország életre hívásának kollektív erőfeszítése során?2