Amikor Carroll gyermek és író barátai (állítólag főként az írótárs, George MacDonald családja) unszolására úgy döntött, közkinccsé teszi meséjét, az ajándékkönyv rövidebb változatát megtoldotta két fejezettel (Pig and Pepper; The Mad Tea Party), kigyomlált a szövegből néhány – eredetileg a Liddell kislányoknak szánt, ám a nagyközönség számára semmitmondó – személyes utalást, valamint jelentős anyagi áldozatok árán felkérte illusztrátornak a Punch humormagazin népszerű karikaturistáját, John Tennielt, hogy ő öntse, a szerző saját amatőr szkeccseinél művészileg jóval kiforrottabb képekbe fantáziafiguráit. E felkérés sorsdöntőnek bizonyult a könyv recepciója során. Az 1865 telén a Macmillan kiadó gondozásában, a Dalziel testvérek gravírozó műhelyének kivitelezésében megjelent, immár Alice kalandjai Csodaországban című kötet szövege elválaszthatatlanul összefonódott Tenniel fametszeteivel. A rajzok az utókor számára is meghatározó, megkerülhetetlen módon léptek párbeszédbe Carroll nonszensz regénytextusával, annak egyenértékű partnereként hol görbe tükröt tartva a verbális narratívának, hol játékosan továbbgondolva, hol piktoriálisan újraírva azt. Carroll és Tenniel együttműködése nyomán a szöveg és illusztráció közti ikonotextuális interakció olyannyira az Alice-könyvek mozgatórugójává vált, hogy a transzmediális történetmondás keretébe ragadt művet csonkának érezzük, akár illusztráció nélküli szövegként, akár a szójátékokat nélkülöző képsorként jelenik meg.