Egy sajátosan játékos, elhallgatásos retorikai stratégia révén az egyébként bőbeszédű mesemondó időnként átadja a szót az illusztrátorának. A verbalizáció korlátaival szembesülve az írott szöveg határain túlra mutat ki, a vizuális reprezentáció irányába, amikor arra utasítja olvasóját, hogy nézze meg a vonatkozó ábrát, ha nem tudja, mi az a Griffmadár, vagy ha nem tudja elképzelni, miképp festhet egy király, aki koronát visel a bírói parókája tetején. Míg a fantasztikus jelenségek leírására törekvő nyelv kudarcot látszik vallani, az elmondhatatlan képiesíthetőnek bizonyul. A közlés elsődleges eszközévé váló illusztráció mintha többet mondhatna, mint bármelyik szó. Az olvasót megszólító metautalások („Nézd meg a rajzot, ha nem tudod, hogy néz ki…”)1 stratégiai funkciója, hogy az olvasmányélményben kitüntetett helyet jelölnek ki a képértelmezésnek is. Ugyanakkor felhívja a figyelmet a szövegre, mint strukturált designnal rendelkező könyvtárgyra; hiszen a parókás-koronás király képéhez egészen a borítóig kell visszalapozni. Ezen túl további beszélgetést, a történet továbbfűzését is előidézi, közös olvasásra hívva a felnőtt és gyerek kollektív befogadói élménye során. (Ez utóbbi sajátosság koncentráltan jelenik meg a Nursery Alice-ben.) A reprezentálhatatlanság dilemmáját izgalmasan oldja fel a szövegből képre váltás. A verbalizálhatatlan vizualizálhatóként jelenik meg a szöveghiátust jelentéssel megtöltő ábrán.2