Az Alice kalandjai Csodaországban keletkezéstörténetét valamiféle nosztalgikus dicsfény ragyogja be. A furcsa mesét Dodgson/Carroll kis barátja, Alice Liddell és nővérei szórakoztatására eszelte ki egy verőfényes nyári délutánon megejtett temzei csónakázás során. A szerző paratextusaiban „gyermeteg történetként”, „álomidőben” felsejlő „tündérmeseként”1 utal elbeszélésére, míg a vidám vízitúra másik felnőtt útitársa, Robinson Duckworth tiszteletes (aki a történetben a kacsa [Duck] alakját ölti a dodómadárként megjelenő, dadogó Dodgson mellett) „evezés közben rögtönzött románcnak”2 nevezi. Idillien bukolikus jelenet festői képe idéződik fel az e világi bűbájt vagy „elveszett aranykort”3 megtestesítő emblémaként a regényt nyitó keretversben is. A napsütötte természet lágy ölén ringatózva, a cserfes kislányok sürgető kérésére születik meg a mese, hogy azt virágcsokorként emlékül nyújtsa át majd a csacsogó, csöpp múzsák előtt fejet hajtó szerző kedves útitársainak. Július 4-ét világszerte Alice Napként (Alice’s Day) ünneplik Csodaország rajongói ezen „aranyló délután” tiszteletére, és lelkesedésüket az sem csorbítja, hogy egyes, kevésbé szentimentális irodalomtörténészek szerint a korabeli időjárás-jelentések alapján valószínűsíthető, hogy az ominózus napon 1862-ben valójában hűvös, csapadékos idő jellemezte a régiót.4