Lewis Carroll nonszensz tündérmese-fantáziaregényei tökéletesen példázzák a viktoriánusok állatokhoz fűződő viszonyának ellentmondásokkal teli jellegét, szellemes fikcionális leképezését adva a kor emberét foglalkoztató erkölcsi aggályok, filozófiai dilemmák és természettudományos hipotézisek széles skálájának. Az állatfigurák a 19. század vége ismeretelméleti megfontolásainak és episztemológiai válságjegyeinek emblémáiként funkcionálnak. A carrolli fikciót benépesítő állatok az emberi élettapasztalatok sajátosságainak metaforikus megtestesítői, mégis – azzal, hogy krízishelyzetekhez köthetők, hogy útba igazítanak, ugyanakkor a végső cél elérhetetlenségének felismerésére is intenek, és kiváltképp azzal, hogy szinte kivétel nélkül a beszélő szubjektum pozícióját bitorolják – az emberi mivolt lehetőségeire és korlátaira, a Létezők Nagy Láncában (Great Chain of Being) elfoglalt helyére, a humanitás határaira kérdeznek rá. Túlmutatnak a fajista (speciesist), antropocentrikus látásmódon, miközben a földi létformák, viselkedésfajták, percepció- és kogníciómintázatok sokféleségével, diverzitásával való szembesülésre késztetnek, a másság empatikus megérteni vágyására sarkallnak. Természetfilozófiai jelentésréteget aktiválva a létezők közti szolidaritásra szólító, non-antropocentrikus etikát körvonalaznak.