A fantasztikus irodalomhoz hasonlóan a nonszensz irodalmat is gyakran éri az a vád, miszerint a csodás képtelenségekre épülő szövegvilágok élvezete a valós élet történéseivel való szembenézés kudarcaként, a társadalmi felelősségvállalás elől menekvő, éretlen személyiség kompenzatorikus eszképizmusaként értelmezhető. Ezt cáfolandó, tanulmányomban arra kívánok rávilágítani, hogy a nonszensz poétikai és politikai programjai elválaszthatatlanul összefonódnak egymással. Poétika és politika összekapcsolódása általában véve jellemző a nonszensz műfajára – s mint arra majd rámutatok, annak nemcsak irodalmi, de más médiumbeli alakváltozataira is – annak köszönhetően, hogy a műfaj meghatározó jellegzetessége, a jelentés határainak feszegetése, az értelmes/értelmezhető versus értelme(zhete)tlen ellentétpár hierarchikus rendjének felforgatása, a józanész-szerű értelmezés normatív preskriptivitásával való dacolás kritikusan reflektál a mindenkori történelmi közeg szociálpolitikai visszásságaira, a – mind társadalmi, mind nyelvi színtéren tetten érhető, az uralkodó kinyilatkoztatókat és elnyomott elhallgatottakat szembeállító – egyenlőtlen erőviszonyok tarthatatlanságára, a foucault-i értelemben vett felügyelő-fegyelmező hatalmi technológiaként működtethető diszkurzus ideológiai átitatottságára,1 valamint a valóság(megre)formálásra képes nyelvi felforgatás, a képzelet kreativitását kiaknázó átköltés, újraírás, visszabeszélés, ellentmondás vagy épp a csenddel lázadás szabadságharcos jelentőségére. Ezek a jellegzetességek sarkosan manifesztálódnak a viktoriánus Anglia nonszensz irodalmi alkotásaiban az éra fentebb körvonalazott társadalmi-politikai-kulturális visszásságaira, ellentmondásaira reagálva. Carroll művei a késő tizenkilencedik századi viktoriánus nonszensz paradigmatikus megtestesítőiként egyszerre tarthatnak számot a mai, huszonegyedik századi olvasók érdeklődésére is, s példázzák kiválóan a műfaj időtlen vonzerejét éppen annak köszönhetően, hogy a nonszensz poétika és politika ötvözetét több mediális platformon is meggyőzően viszik színre. Művészi, fikcionalizált formába öntik a posztmodern teóriák téziseit a hatalmi rendek, a társadalmi és nyelvi rendszerek, az elkülönböződésre2 és kirekesztésre építő identitás- és jelentéskonstrukciók megkérdőjelezhetőségére, elbizonytalaníthatóságára, felforgathatóságára vonatkozóan.